Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-10-14 / 42. szám

protestáns kongresszusok eszméje nem talált valami nagy rokonszenvre. Az egyik tévedést annak túlságos hangoztatásában látom, hogy hivatalos egyházi testületeink sokszor nem az egyházi közvéleménynek megfelelő határozatokat hoztak. A másikat pedig abban, hogy a nyilvánított vélemények többsége szerint a kongresszusokról ki kell zárni a világi elemet, mert hiszen a hivatalos egyházi testületekben úgy is ez az elem dominál. Van igaz egyikben is, másikban is; csakhogy ennek is megvan a magyarázata, a mit a vélemény-nyilvánítók nem igen vesznek tekintetbe. A magyarázatról most nem akarok szólani; de azt mondhatom, hogy az említett két álláspont és az abból folyó törekvés egyáltalában nem alkalmas arra, hogy a kongresszusok eszméje, fenn és alant, lelkészi és világi elem között rokonszenvet keltsen. Volt még, illetve van még az eszme körül egy harmadik tévedés is; ez azonban, örömmel látom, az utóbbi felszólalásokban már jó részben reparálódott. Ertem alatta azt, hogy a kongreszszusok csupán a 48. XX. végrehajtásával s ennek keretében is legelső sorban és legfőképen a lelkészek anyagi helyzetének javítása kérdésével foglalkozzanak. Az utóbb megjelent vélemények, egészen helyesen, nemcsak az anyagi, hanem a valláserkölcsi és a társadalmi kérdéseket is be akarják vonni a kongresszusok programmjába, s így reménységünk lehet arra nézve, hogy' ha csakugyan rendszeresíttetnek a kongresszusok, azok üdvös munkát is fognak végezni, nemcsak a lelkészek, hanem a közegyház, a társadalom és az állam javára is. A legfőbb dolog azonban, hogy legyünk tisztában azzal, hogy mit akarunk és azt miként akarjuk. Hogy én mit szeretnék s miként gondolnám megvalósíthatónak, — ezt akarom még röviden elmondani. A mikor én protestáns kongresszusokra gondolok, lelkem előtt egy oly kongresszus képe lebeg, a mely képes egyesíteni az egész magyar protestantizmust, felekezeteivel, lelkészi és világi elemével együtt, s a mely impozáns megjelenésével és lefolyásával a protestantizmus erejét, méltóságát, megvitatott kérdéseivel és nyilatkozataival a protestantizmus evangéliomi hivatását, fejlődésre képes voltát dokumentálhatná. Ilyen formában, fájdalom I nem látom az eszmét megvalósíthatónak. Sajnos, de való, hogy hazánkban nemcsak a kisebb protestáns felekezetek, de még a két nagy testvéregyház között sincs meg az az egyetértés, a mely ezt lehetővé tenné. A tapasztalatok már meggyőztek a felől, hogy ilyen közös dolgot megvalósítani nem lehet. Számoljunk azért le ezzel a lehetetlenséggel, s leszámolván, igyekezzünk arra, hogy ha együttesen nem, legalább különkülön valósítsa meg a két nagy protestáns egyház a kongresszusokat. Ám legyen külön kálvinista és lutheránus kongresszus, csakhogy legyen. Legyen azonban ez n

a kálvinisták" és „a lutheránusok" kongresszusa; de ne legyen a kálvinista és a lutheránus „papok" kongresszusa. Ha a dolog természete maga nem is, de viszonyaink és egyházalkotmányunk kizárják szerintem azt, hogy külön papi kongresszusokkal valamire mehetnénk. Lelkészi és világi elem együtt alkotják a protestáns egyházat; ha tehát azt akarjuk, hogy egyházunk javát munkáljuk, akkor mindeme két tényezőnek szerepet kell biztosítani a kongresszusokon. Ez egyáltalán nem zárja ki azt, hogy a kongresszusok alkalmával a lelkészi elem kiilön is ne tarthasson tanácskozást, a saját, specziális ügyei megbeszélése végett; mert hiszen, a mint én a protestáns kongresszusokat elképzelem és czélra vezetőnek látom: azoknak keretében nem csak egy-, hanem sokféle természetű kérdés volna megbeszélendő és megbeszélhető. Németországban, Angliában s általában külföldi protestáns hitrokonaink körében, a hol az egyházi és az egyháztársadalmi élet sokkal fejlettebb és elevenebb, mint nálunk, inkább megteszik es megtehetik, hogy a különböző specziális czélú egyesületek külön-külön tartják meg gyűléseiket. De már a német és az az után induló magyar r. kath. kongresszusok arra törekesznek, hogy egyházi és társadalmi életüknek minden nyilvánulását konczentrálják, csakhogy minél nagyobb körben támaszthassanak élénkséget és minél nagyobb hatást érhessenek el. Nekünk, magyar protestánsoknak is ezt az utat kellene követnünk, legalább egyelőre, addig, a míg egyháztársadalmi életünk szervei odáig erősödhetnek, hogy külön-külön is képesek, nemcsak funkczionálni, de a közérdeklődést is állandóan biztosítani a maguk számára. Idáig még távolról sem vagyunk. De mivel nem vagyunk, ne is arra törekedjünk, hogy az erőket szétszaggassuk, hanem inkább hogy egyesítsük. Erre nézve az Erdélyi Prot. Lap legutóbbi számában Szamosmenti igen helyes véleményt nyilvánított. Szerinte a protestáns kongresszusok alkalmával tarthatnák meg üléseiket a Prot. írod. Társaság, az egyházi, illetve papi értekezletek szövetsége (— de ez is hol van még? —), a Nagypénteki Társaság, a protestáns nőegyletek szövetsége (— hol van még ez is? —), a biblia-, illetve vallásos iratokat terjesztő társaságok (— hol vannak ezek is? —), az ifjúsági egyesületek, a Bethlen Gábor-kör stb. Az egyesületek, szövetségek stb. számát még szaporítani lehetne, habár csak papiroson, mert bizony az életben még nincsenek meg; azonban a már meglevőknek a be-