Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-09-16 / 38. szám

várát annak a nagy eszmének, hogy Magyarország a magyaroké legyen. Igen, t. tanítói kar. Önök így lesznek iskoláinkban, a mi leghatalmasabb munkatársaink, így fogják csakugyan meghódítani másodszor Árpád országát. (Vége következik.) TÁRCZA. Az Ap. Cselekedetek II. ós IV. fejezeteinek eommunismusa. írta: Edward Lee HicJcs. Feltételezem, hogy e két hely a tények eredeti leírását foglalja magában. Lukács, — a kit én a Cselekedetek szerzőjének tekintek — nem volt ugyan szemtanúja a tudósítás eme részének, de voltak eredeti forrásai. A Cselekedetek első fejezetei olyan forrásból vannak merítve, a mely határozottan zsidó eredetű és a személyes és közvetlen ismeret nyomait hordja magán. Lukács maga is szorgalmas kutató és gondos író volt. Közléseit tehát, úgy, a mint vannak, igazaknak fogadom el. Továbbá, ezen első fejezetek folyamán a szerző (már akár a héber eredeti írója,, akár Lukács, annak kiadója) időnként meg-meg szokott állapodni az elbeszélésben, hogy vizsgálat alá vegye a helyzetet és hogy összegezze a születő egyház növekedését és kilátásait. A Cselekedetek minden figyelmes olvasója észrevehette ezt a jelenséget. A kezünk alatti két részlet is ilyen természetű összefoglalás. Világos az is, hogy a második az elsőnek a kibővítése, a mely azt beszéli el, hogy az egyháznak jótékonykodó buzgósága még inkább növekedett a II. és III. fejezetek eseményei között és legmagasabb fokát az utóbbiban leírt eseményben érte el. Mielőtt a tudósítások fejtegetésébe bocsátkoznám, néhány szót kell szólanom általában a gazdagságról és a szegénységről és a coinmunismusnak az újtestamentomi elbeszélés által támasztott kérdéséről. Mert ha ezt a problémát, meg akarjuk oldani, a Cselekedeteknél korábbról kell kezdenünk. Kiindulunk magának a Mesternek életéből és tanításaiból. Az Úr, a szó betűszerinti értelmében, „szegénnyé lett mi érettünk". Bele született egy középrendű, csendes családi körbe. Családja — emberi oldalról tekintve — fényes múltra tekinthetett vissza, hiszen Dávid királyt számíthatta alapítójának; és anyagi tekintetben ment volt a szűkölködő szegénységtől. József és kétségtelenül maga Mária is, kezük munkájával keresték kenyerüket. A názáreti Jézus otthona rendkívül egyszerű volt; de távol állott mind a nyomorúságtól, mind a dúsgazdagságtól. Valódi példánya volt az egyszerű életnek ós a fenkölt gondolkodásnak. De attól a pillanattól fogva, a mikor a nyilvános működésre való elhivatást megnyerte, a Megváltó elhagyta mindezt. A pusztában való bőjtölés volt az ő azutáni életének alaphangja. Nem volt többé semmije és vándorlóvá lett. Mások jószívűségéből élt. Hogy miért? — nem fejtegetem bővebben. Egyik okát megtalálhatjuk abban a tátongó hasadékban, a mely abban az időben és azon a földön a gazdagot és a szegényt elválasztotta. Másik okát megtalálhatjuk abban a tényben, hogy a vagyonosok és a vagyontalanok közt folyó küzdelem az emberiséggel coextensiv és a történelem minden, vagy csaknem minden tragédiájának gyökerét képezi. Hogy a Megváltó milyen fontosnak tekintette ezt, látszik abból, hogy a tizenkettőnek mindegyikétől a minden földi javakról való lemondást követelte. Ö és tizenkét tanítványa közös életet éltek; egy testvérséget alkotnak (Ján. 20: 17), közös erszényük van, a szent asszonyok és mások adományaiból élnek. Néha elfogy az ételük, mint ama szombatnapon a búzaföldön, vagy a mikor átkelnek a tengeren, vagy a mikor örvendve szedik össze a maradékdarabokat ós félreteszik azokat maguk és Mesterük számára. Krisztusnak, a szó szoros értelmében, „nem volt hová fejét lehajtani", eltekintve a mások, pl. Lázár jószívűségétől vagy a jeruzsálemi „felsőház" névtelen tulajdonosáétól. Mi, a kik az evangéliomokat olvassuk, ritkán vagyunk képesek a Krisztus életében feltűnő önlemondást teljes jelentőségében felfogni. De a tizenkettő beleavattatott ennek az életnek a szellemébe. Próbamissziói útjukon már alkalmazták annak elveit (Márk 6:8); 0 „megparancsolá nékik, hogy az útra semmit se vinnének, hanem csak pálczát; sem táskát, sem kenyeret, sem pénzt az ő erszényükben, — hanem hogy csak zsólyákat vonnának lábaikra, ós kettős ruhát ne vennének magokra". Mendicansoknak kell lenniök, mint a milyen ő maga, és minden párnak, hogy úgy mondjuk, egy testvérség magvává kell lennie. Nem akarok bővebben foglalkozni assisi Ferencz romantikus történetével és a Krisztus példájának ama betűszerinti követésével, a melyet ez a szép lélek az ő bámulatos életében felmutatott és első tanítványaitól megkövetelt. Forradalmat okozott az a keresztyénségben és felelevenítette az egyház életét. A XIII. század eme csodálatos epizódjára csak azért hivatkozom, hogy rámutathassak, hogy a gazdagságról ós a szegénységről való minden gondolataink és a gazdagoknak a szegények iránt való szeretetből folyó önmegtagadása közepette csak az Úr felett való kontemplálásból indulhatunk ki. Nem állítjuk ugyan, hogy assisi Ferencz szabályai a leghelyesebbek, a melyeket ma is elfogadhatunk. De methódusa józan: tanulnunk kell, mint a hogy ő tanult, Krisztustól. Az Úr tehát arra oktatta tanítványait, hogy mondjanak le mindenről, a miök csak van és éljenek közös életet. Az ő kicsiny testvériségének princzipiuma mendicans ós communisticus volt. Csodálkozhatunk-e tehát, ha az első jeruzsálemi keresztyének elméje, mihelyt csak a Szentlélek megkezdte bennök munkáját s mihelyt szembe kellett nézniök a szegénység problémájával, — ösztönszerűleg az