Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-09-09 / 37. szám

helyeztük, tetteinek és alkotásainak kópét a magunk lelkében is a nemzeti hála érzetével felidézni. Azok után a Bocskay-emlékünnepek után, melyeket pár hónappal ezelőtt összes prot. gyülekezeteink és iskoláink a nagy kálvinista hős ós a nagy államférfiú emlékének szenteltek, nem lehet- czélom ez alkalommal a Bocskay elévülhetetlen érdemeit fejtegetni, csak az áldó kegyelet érzésének akarok kifejezést adni s azokhoz a hálahimnuszokhoz, melyek templomainkból és iskoláinkból a nemzetünk és prot. egyházunk sorsa fölött őrködő Gondviseléshez emelkedtek, azt az imádságszerű óhajtást kivánom csatolni: vajha mind a vallásos türelem dolgában, mind a nemzeti önállóságunkért folytatott küzdelmeinkben a Bocskay szelleme ihletne meg minden magyar lelket s hatná át nemzeti társadalmunk minden rétegét! Ma, fájdalom, nincsen úgy. Sőt elég szomorúan jellemzi nemzeti közállapotainkat már az is, hogy a Bocskayenilékünnepek kizárólag a prot. egyházak és iskolák körére szorítkoznak s a nemzet nagyrésze Bocskayban egyoldalúan kálvinista szabadsághőst, a prot. vallásszabadság diadalmas vezérét tekintve, nem látja benne a bölcs és magas látókörű államfórfiút, a ki, midőn hazánkat két ellenség, a török és német, a keleti és nyugati hatalom dúlja, a nemzet jövőjét a nyugattal való szövetségben keresi, de önállóságát és alkotmányát e szövetség kötelékében is törvényes intézményekkel biztosítja, s e politikával, melytől még a korona messze ragyogó fénye sem tántorítja el, évszázadokra megjelöli a magyar nemzeti politika irányát. Örök dicsősége Bocskaynak, hogy nemzeti önállóságunkkal protestáns vallásszabadságunkat is oly szent kapcsolatba hozta, hogy azok nemcsak a későbbi szabadságharczok küzdelmeiben, de máig is a legbensőbb egységbe forrottak össze. S a bölcs politikus ezzel is a magyar nemzeti állam alapjait szilárdította. Bocskay nem alapított iskolát, mint Bethlen Gábor; nem gondozta a tanügyet, mint 1. Rákóczi György, de kiküzdötte az iskola éltető levegőjét, a szabadságot, melyben a ref. iskola a nemzeti nevelés melegágyává fejlődött. E szabadság biztosította önkormányzati jogkör fejlesztette ki iskoláink egész egyéniségét, felvilágosultságát, szabadelvűségét és nemzeti irányzatát, a melyeknek fentartása és ápolása nekünk, a késő utódoknak is szent hagyományunk. A ref. iskolára és tanárságra, az elfogulatlan és hazafias történettanításra vár a feladat, hogy a Bocskay alakját egész valójában feltüntetve s teljes világításba helyezve, az utókor előtt történelmünk legnagyobb alakjai közé állítsa. Ez alkalmi és a múltnak szentelt gondolatok után engedje meg a t. közgyűlés, hogy jelen tanügyi viszonyainkra is vessek egy pillantást s a mult közgyűlésünk óta fölmerült vagy az elméket mozgató tanügyi kérdésekben e helyről is véleményt nyilvánítsak. Nincsen kor, mely teljesen meg volna elégedve a maga iskolájával, s minden társadalom a maga képére szeretné növelni a jövő nemzedékét. A fejlődés természetében van az újításra való törekvés ; az iskola pedig a kipróbált tanrendszerhez és nevelési elvekhez ragaszkodva, konzervatív jellemű, s innen van a meg-megújuló összeütközés az iskola ós a társadalom között. Ez az összeütközés alig volt valaha erősebb, mint napjainkban. Társadalmunk forrásban, átalakulásban van s a szocziális átalakulás egyik nagy akadályát az iskolában találván, reformot sürget a közoktatás egész vonalán s különösen a középiskolát ostromolja, mely klasszikus tanulmányaival, irodalmi képzésével ma is régi szabású embert igyekszik nevelni. Ismeretes azoknak az előadásoknak a sorozata, melyet a középiskolai kérdésben a Társadalomtudományi Társaság az egész mult év folyamán czélzatosan rendezett. Támadják a mai középiskola tantervét, tanítási ós nevelési rendszerét, törölni kívánják idegrontó vizsgálatait, mindenekfelett pedig a klasszikus tanulmányok ellen szórják nyilaikat. Egy társaságtól, mely állami és társadalmi életünk átalakítását tűzi feladatául, s melynek vezető tagjai a világpolgárság magaslatáról a haza, nemzet és család fogalmára is mint elavult fogalmakra tekintenek alá, mást alig várhatunk s különösen nem várhatjuk, hogy kímélettel érintse az iskola szentélyét, mely épen az ókori eszmék kultuszára van berendezve. De vészkiáltásaik félrevezetik a jelszavak után induló társadalmi közvéleményt s kárt tehetnek az iskolában, tehát védekeznünk kell ellenük. Védekeznünk: nem iskolai reformmal, hanem tanítói és nevelői eljárásunkkal. Forrongó társadalom mélyreható iskolai reformra nem alkalmas ; reformeszmék bőven teremnek benne, de megértetésükre a béke és nyugalom kora szükséges. Iskolai reformot pedig nem lehet máról - holnapra szóló kisérlésként létesíteni, mely ha be nem válik, visszatérhetünk a régi rendszerhez; még a leghibásabb reform kipróbálására is tanulói nemzedékek kellenek, mialatt a tanügyi közvélemény is hozzá asszimilálódik s a lejtőre vitt iskola csak lefelé haladhat. A középiskolai kérdésben a tél folyamán tartott miniszteri szakértekezletnek egyéb jelentősége sem volt, mint ez elvnek nyilt és bátor hangoztatása. A társadalmi követelményeket is tehát nem tantervi vagy szervezeti reformmal, hanem azzal némíthatjuk el, ha minél több életre szóló tartalmat viszünk be tanításunkba, ha a túlterhelést igyekszünk tanítási módszerünkkel elenyésztetni, s ha mindenekfelett az iskolai zsúfoltság megszüntetésével, a tanulói létszám leszállításával lehetővé válik, hogy nevelői eljárásunkat az egyéni nevelés színvonaláig mélyítsük. De a társadalom részéről még nagyobb baj is fenyegeti az iskolákat: a könnyű és meglazult erkölcsi felfogásnak az iskolába való behatolása. Soha annyi iskolai visszaélésről, annyi erkölcsi fogyatkozásról vagy gyöngeségről nem olvastunk az évzáró vizsgálatok, osztályozások és szigorlatok körül, mint a lefolyt iskolai évben. Egyik helyen a vizsgálat komolyságát igyekszik meghiúsítani százféle módon a tanulói könnyelműség; másutt tanára ellen fordul az elkeseredett bosszú, vagy az öngyilkosság karjaiba veti magát a kétségbeesett kislelkűség. S volt hazai középiskola, melyben még érettségi vizsgálatot sem