Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-08-26 / 35. szám

ságát, a melynek évi jövedelliie 5000 franknál nagyobb. Kizárja tehát a törvény a hívek pénzéből való Péter-fillérezést, és az állami ellenőrzés lehetetlenné teszi a kultusz-vagyonnak oly czélokra fordítását, a mely czélok szolgálata idézte fel tulajdonképen az egész kultur-harczot. Ilyen kautelákat foglalván magában a. törvény, csak természetesnek találhatjuk, hogy Róma azt az „elnyomás törvényének" nevezi; mert hiszen meg volnának kötve a papi kezek és lehetetlenné válnék a titkos czélok szolgálata. Két nagy oka van tehát a pápának arra, hogy a szeparácziós törvénynek a kultusz-egyesületekre vonatkozó rendelkezését a legmerevebben visszautasítsa. Az egyik az, hogy a törvény a laikusoknak is befolyást akar biztosítani az egyházi életbe. A másik az, hogy állami ellenőrzés alá akarja szorítani az egyházi vagyonkezelést. Rómának nem kellett soha és nem kell soha, sem az egyik, sem a másik. S a hol ebbe bele akarták és akarják szorítani, ott képes inkább kulturharczot indítani, de elveit fel nem adja. Vonjunk most már ezekből következtetést a magyar róm.- kath. egyház autonómiájára. Tudjuk, hogy az erre való törekvés már régi keletű. Volt már két autonómiai kongresszus. Mindkettőn készültek tervezetek. De sem az első, sem a második nem tetszett, sem a magyar főpapságnak, sem Rómának, s az autonómia ina is csak a levegőben lóg. Miért? Azért, mert az autonómia megalkotásánál szembe találja egymást a két ellentétes elv, a mely a franczia kulturharczot, úgy látszik, kikerillhetetlenné teszi. Tudjuk, hogy az autonómia laikus hívei között nagyon sokan vannak olyanok, a kik úgy szeretnék azt megalkotni, hogy ha nem is a spirituálékban, de legalább a gyülekezeti adminisztráczióban és az egyházi vagyonkezelésben biztosítsák a laikus elem befolyását; az állam pedig — legalább eddigelé — az autonómia mellett is biztosítani kívánta a felelős minisztérium ellenjegyzésével gyakorolt apostoliv

királyi jogokat és a jus supremae inspectionist circa sacra. Ezekkel szemben pedig a klérus s a püspöki kar nemcsak eddig élvezett s a világiakat teljesen kirekesztő jogait kivánja teljesen egésztikben megtartani, hanem egyenesen arra törekszik, hogy az autonómia örve alatt megnyirbálja a fejedelmi jogokat és lehetőleg függetlenítse magát az államtól az egyházi vagyonkezelés tekintetében. Lehet-e e két ellentétes álláspontot egymással kibékíteni? Igen, de csak egy módon. Úgy, ha az állam és a laikusok feladják a magukét és a pápa és a püspökök álláspontját engedik érvényesülni. Másként nem ; mert a r. kath, egyház hierarchikus szervezete kizár minden más autonómiát a püspökökén kiviil. A ki mégis azzal áltatja magát, hogy lehet autonómiát teremteni laikusok: bevonásával és fejedelmi, állami jogok érvényesítésével, az, bármilyen jó római katholikusnak vallja1 is magát, nem ismeri a saját egyháza természetét és soha el nem érhető czélok után törekszik. A kultuszminiszter, tudjuk, legközelebb felhívta a herczegprimást, hogy az autonómia-tervezetre nézve közölje vele a püspöki kar késlekedő feleletét. Az autonómia ügye tehát ismét napirendre kerül. Megoldatik-e majd csakugyan ? Az nem a püspöki kartól, illetve nem Rómától, hanem egyedül a laikusoktól és a magyar államtól függ. Róma és utána a püspöki kar bizonyára nem engednek a maguk jogaiból semmi olyat, a mi kizárólagos hatalmukat csak a legkisebb mértékben is korlátozhatná; nincs tehát más választás, mint a laikusok és az állam részéről való engedés, vagy pedig az autonómiai kérdésnek egyszersmindenkorra a napirendről levétele, — mert ellenkező esetben jő a római encziklika s kezdődik a kultnrharcz Magyarországon is. Hogy a laikusok mit fognak engedni kivány ságaikból, az reánk, protestánsokra nézve teljesen! közömbös, mert hiszen eddig sem volt semmi befolyásuk az egyház ügyeinek intézésére. De nem lehet közömbös az, hogy esetleg mit kiván engedni a király és a kormány a maga jogaiból. Itt már eleve tiltakoznunk keli, úgy az állam, mint a felekezeti egyenjogúság és békesség jól felfogott érdekéből minden olyan engedmény ellen, a mely a főpapságot és az egyházi vagyonkezelést kivonhatná a nagyon is kívánatos megelőző és a követő állami ellenőrzés alól és status in statu-t alkotna a magyar r. kath. egyházból. A főpapság vallásos és hazafias magatartása, ha általában nem esik is kifogás alár de tudjuk, hogy voltak és lehetnek esetek, a mikor szükség volt és szükség lehet a királyi jogok érvényesítésére. A mi pedig az egyházi vagyonkezelés lazaságát illeti, arra nézve épen a legutóbbi esztendők mutattak fel elszomorító példákat, a melyeknek a kormányférfiakat nem arra kellene ösztönözniök, hogy a vagyonkezelést még szabadabbá, tegyék, hanem ellenkezőleg arra, hogy az eddigi ellenőrizetlenség helyébe gondos és szigorú ellenőrzés lépjen. Kormányférfiak és laikus egyháztagok tehát vonják el maguknak a franczia kulturharczból általunk kiemelt tanulságokat, s azokkal tisztában levén, gondolják meg, hogy mit cselekesznek, a, mikor a r. kath. autonómiát meg akarják valósítani. Róma és a püspöki kar, láthatják, csak a laikusok leszorításával és királyi és állami jogok csorbításával hajlandók abba belemenni. Kell-e nekik így az autonómia? Ha önérzetes emberek és ha igazi kormányférfiak, a kik a jogokat nem kívánják elajkudni: akkor bizonyára nem kell nekik!