Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-08-12 / 33. szám

S vájjon szólhatunk-e ebben a körben is kellő világossággal, annak veszedelme nélkül, hogy gyermekeinket, növendékeinket esetleg romlásba ne taszítsuk? Alig hiszem. Sem az ismeretközlés, sem az egészségtan szempontja nem lehet tehát az, a melyből ezt a nagyon kényes és fontos kérdést helyesen elbírálhatnánk. Előtérbe, a legelső sorba kell azért állítanunk az erkölcsi nevelés szempontját. Szerintem nem az a legfontosabb, hogy gyermekeink, növendékeink már iskolás korukban tisztában legyenek a fajfentartás módjaival és a nemi élet egészségtanával ; hanem az a legfontosabb, hogy az erkölcsi nevelés által fel legyenek vértezve azokkal a kísértésekkel szemben, a melyek őket a nemi élet tekintetében körülveszik. Azokat az intim dolgokat majd megtanulják úgy is az életben ; a fő az, hogy mint minden naturaliákkal szemben erkölcsi önmérsékletre igyekszünk őket nevelni, úgy a nemi élet tekintetében is erre igyekezzünk, diszkrét és komoly feltárásával azoknak a veszedelmeknek, a melyeknek az ember ezen a téren ki van téve. De ki tárja fel előttük csak ezeket is? A család, vagy az iskola ? A feministák szerint az iskola; mivel a családban ritkán akadnak olyanok, a kik azt kellő szakismerettel és kellő pedagógiai tapintattal tehetnék. Szerintem pedig a diszkrét, a komoly felvilágosításra e tekintetben legelső sorban a család, a szülők vannak hivatva s csak másodsorban az iskola, s ez is csak annyiban, a mennyiben az erkölcsi nevelés elsőrangú feladatát képezi és csak addig, a meddig ennek az erkölcsi nevelésnek a határa terjed. Azok, a kik e tekintetben lekicsinylik a szülők szerepét és tapintatát, aligha ismerik a családi életet s aligha a szülőknek azt a féltő aggodalmát, a mely őket gyermekeik serdülő korában eltöltik. Nem mondom, hogy a legszegényebb, a legdurvább néposztály körében nem nyer a gyermek már idő előtt is veszedelmes fogalmakat ezen a téren, a zsúfolt lakások és az erkölcsi durvaság következtében; de azt merem állítani, hogy a szülőknek 99°/o-a

féltő szeretettel óvja gyermekeit nemi tekintetben és hogy a csak némileg is értelmes szülők meg tudják találni a helyes módját annak, hogy a mikor eljő az ideje, erkölcsi veszedelem nélkül tárják fel gyermekeik előtt a legszükségesebb dolgokat. Mit tehet itt az iskola? Edes-keveset. Sem középiskoláinkat, sem felsőbb leányiskoláinkat nem alakíthatjuk át orvosi fakultásokká, a hol leplezetlenül, pusztán az ismeretközlés szempontjából traktálhatnánk a nemi életre tartozó dolgokat. Sem azt nem tehetjük, ha csak egy szikra pedagógiai és erkölcsi tapintat van bennünk, hogy miként a növénytanban, úgy az állattanban is ismertessük a fajfentartás szerveit s azok szerepét. Ha ezt tennők, bizony nem pedagógusok és erkölcsi nevelők, hanem növendékeink megrontói lennénk. S vegyük még hozzá, hogy mi lenne az eredmény akkor, ha a feministák által követelt nemi felvilágosítás az általuk szintén követelt koedukáczioval kapcsolatban történnék?! Lehetne-e valaki, a ki jót állhatna, még a legnemesebb szándék mellett is, a felől, hogy 15—18 éves fiú- és leánygyermekek előtt szólván ezekről a kényes dolgokról, tanítása nem a romlásba, a bűnbe vezetné növendékeit?! Szerintem tehát a koedukácziót, ha csak jót akarunk, egészen mellőznünk kell a nevelés és tanítás középfokán ; a nemi felvilágosítás dolgát pedig hagyjuk legelső sorban a család kezében, és az iskolába csak annyiban vigyük be, a mennyiben az nem az állattan, hanem legfőképen az erkölcsi nevelés és másodsorban az egészségtan körébe tartozik. A ki ezen a határon túl akar menni, az nem tudja, mit cselekszik, — s ha pedagógusnak vallja is magát, ezt a nevet nem érdemli meg. Pedagógus. TÁRCZA. Az ó-testamentomi bibliai kritika. írta: Stanley A. Cook. (Folytatás.) Annak a skepszisnek, a mellyel az archeologusok a szövegkritikával szemben viseltetnek, oka főként talán abban van, hogy nem helyesen fogják fel a históriai kritika módszerét. Az irodalmi bizonyítékok erejét azonban teljesen elismerik. Sayce professzor, a ki az archeológia egyik előharczosa a szövegkritikával szemben, észrevette, hogy „mindenki tudja, a ki az ó-test. históriai könyveit tanulmányozta, hogy valamely elbeszélés helyzete még nem jelenti annak igazi chronologiai helyét; a kompiláló, a mikor anyagát rendezte, sohasem skrupulizált a felett, hogy a chronologiát más egyéb tekinteteknek alárendelje." Ámbár meglehet, hogy Sayce professzor ma már nem ebben a véleményben van, de magok a tények, a melyeken ez vélemény nyugodott, ugyanazok maradtak és ugyanolyan jelentőségűek. Sayce az utóbbi időben inkább a felé a vélemény felé hajlott, hogy lehetetlen valamely, kompilált okmányt elemeire bontani. Csakhogy az ellenvetéseket valaki egyéni tudásának vagy képességének korlátozottságára alapítani: nem argumentum, és Sayce professzor teljesen elárulja, hogy képtelen megérteni a dolgot, a mely felett pedig ítélkezni akar, akkor, a mikor meg másfelől teljesen lehetőnek tartja Besant és Rice kompilált munkái részleteinek a kimutatását. Pedig szinte felesleges is rámutatni, hogy ez a kettő nem parallel dolog, és hogy a kritika csak azért lehetett eredményes, mivel a Pentateuchusban többféle stílus és felfogás tűnik elénk. Azok az ú. n. „bizonyítékok," a melyeket Sayce prof. fel szokott hozni, igen nevezetesek. Ismét és ismét hangoztatja az írás-tudomány régiségét, mintha bizony ezzel a felfedezéssel semmivé válnék a szöveg- vagy a históriai kritikus munkája. Az az állítása, hogy a szöveges ebből folyólag a históriai) kritika azon a felvételen alapul, hogy az ősidőben nem ismerték az írás mester-