Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-08-05 / 32. szám

A dunántúli egyházkerület püspökei közül Szenczi Csene Péterről, a régi csallóköz-mátyusföldi kerület egyházaiban a kálvini reformáczió szelíd lelkű és tapintatos megszilárdító]áról, a kinek a püspökségre felavatása Pathai Istvánnak, az akkori dunántúli kerület püspökének közreműködésével, 1617. évi szeptember hó 12-én történt Komjátiban, halála meg 1662. évi június hó 14-én épen akkor következett be, a mikor lelkésztársai hozzá zsinati tanácskozásra felgyülekeztek, — nemcsak az ilyen adatoknak, de még magának ennek a főpapi méltóságának is teljes elhallgatásával, — ezeket írja Szinnyei életrajz-gyűjteményének II. kötetében, és pedig annak 253. hasábján: „Csene Péter (szenczi), érsekújvári ev. ref. prédikátor. — Munkája: Confessio ex Expositio Fidei Christianae, az az, Az Keresztyeni Igaz Hitről való Vallástétel. Mellyet elsőben Helvetiaban irtanak és be vettenek . . . Magyarra fordítatott . . . Oppenheim, 1616. (a fordító előszavával, mely Érsekújvárt kelt 1616. ápr. 19. 2. kiadása az eredeti latin szöveggel együtt. Debreczen, 1616. a nyomdásznak aug. 10. kelt előszavával.)" Majd valamivel hátrább, az 500. hasábján: „Czene Péter, ev. ref. lelkész előbb Szenczen, azután Jókán, végre Somorján és csallóközi esperes volt a XVIII. század elején. Levelei: Szenczi Molnár Alberthez Körmendre 1609. márcz. 20. és 1613-ban. (Az erdélyi múzeumban levő jegyzetek után.)" Komáromi Sülye Pálról meg, a kit a dunántúli, már a csallóköz-mátyusföldivel egyesült egyházkerület, Kocsi Major István halála után, 1745. évi május hó 1-én Peremartonban összegyülekezett zsinatán választott meg püspökének, de a ki — megnehezedvén az idők viharos járása felette — akormánypálczát kezébe soha nem vehette, s a püspöki méltóság díszét kénytelen volt magától elutasítani, még nevének is eltitkolásával, mindössze ennyit találunk az írók VI. kötetének 829. hasábján közvetetlentil egymás mellett olvasható két életrajzban: „Komáromi Pál, ev. ref. lelkész, 1713—33-ig Kocson (Komárom m.) kántor volt; ettől kezdve 1749-ig győri lelkész, a mikor t. i. a győri reformátusok vallásgyakorlatuktól megfosztattak. — Kocson hivataloskodása alatt 1724-ben a saját egyházközségére vonatkozó följegyzéseket tett: Succincta descriptio rerum eccl. Kocsiensis ab a. 1612. Szövege magyar; kézirati másolata a m. n. múzeumban Tóth Ferencz Analectái közt (44—47. 1.)." „Komáromi (8.) Pál, ev. ref. lelkész előbb Győrött, azután Szemerén. — Munkája: A keresztyén vallásnak első betűi, avagy . . . Superville Dániel dr. által franczia nyelven Írattatott, most pedig magyar nyelvre fordíttatott. Komárom, 1808 " Tudnivaló pedig, hogy Komáromi S. Pál Kocson nem kántor volt 19 esztendeig, hanem lelkipásztor, s az volt már előbb Szomódon is, a hova ordinálták. Kocsról Győrbe ment, miután e fényes városi egyház, a melyben atyja, Komáromi Sülye István, a kit hazánk és vallásunk ádáz ellenségei gályákra hurczoltattak, szintén volt — 18 évig — prédikátor, nagy tisztelettel és fényes ajánlattal meghíván (ápr. 29. kelt levelökben még nyugdíjat is biztosítottak neki és családjának), pásztori tevékenységének nagyobb munkakört nyújthatott. Nem csalódtak egymásban sem az egyház, a hol teendő bőven találkozott, sem a lelkész, a ki jó munkásnak és gondos pásztornak bizonyult. De a virágzó egyház szemetszúrt a krisztusi szeretettől elfordult, türelmetlen pápásoknak s eretnek-üldöző hatalmuk elverte a pásztort, mint már atyját, Komáromi S. Istvánt is 1671-ben, hogy szétszéledjenek a nyájnak juhai. Komáromi S. Pál a közeli Szemerén vonta meg magát, honnét 1756-ban, a debreczeni egyház meghívása folytán, készült ugyan a Tiszántúlra, de régi kedves híveitől végképen elszakadni nem tudván, megmaradt továbbra is Szemerén, a hol keze írása az anyakönyvekben az 1753. évtől 1768. augusztusáig, most is olvasható.* A közbizalom, érdemei elismeréséül, sok kitüntetésben részesítette. 1741-ben országgyűlési prédikátor volt. Egyházmegyéje esperessóggel tisztelte meg. Az egyházkerület a generális scribai tollat adta 1736. jún. 29. a kezébe, majd a közpénztár kezelését is reábízta. A míg tehette, ezeket a tiszteleti megbízásokat is ellátta becsülettel. Egyházkerülete viszontagságait, a régieket rövid krónikában, az újabbakat szélesebben folyó előadással, a kerület hivatalos jegyzőkönyvébe beírta. Tóth Ferencz közöl is belőle „A túl a dunai ref. püspökök élete" 43. lapján. Ugyanott van közölve a 169—172.1. 1745. márcz. 16. kelt zsinatot hirdető magyar körlevele, a melyben a ker. papságot püspöktótelre Peremartonba hívja, valamint a 172—174. 1 Helmeczi István dunamelléki püspököt ugyanez alkalomra ápr. 12. kelettel meghívó latin levele, a melynek magyar fordítását Csúthi közié egyháztörténete 146—148- 1. Actualis perceptorrá Kenessey Istvánhoz 1748. évi április hó 28-án írott levele szerint (Liszkay J. A pápai ref. egyh. levéltára 99. 1.) akkor lett, a midőn ennek 50 frt. adományát kezéhez vette. 1749-ben azonban egészen visszavonult, s a május hó 1-én Pápán tartott kerületi gyűlésen megbízottja, Hevesi Sámuel igmándi lelkész által jelentette, hogy tisztségéről lemond. Utána pénztáros lett Kis Pataki János neszmélyi pap, majd 1751-ben Bányai István pápai esperes; főjegyző ugyanekkor Tokaji Pál peremartoni esperes, majd 1753-ban Szili István. A feldarabolt életrajzok mellett találkozik összeférczelt is. Séllyei M. Istvánnak, a gályarabságot szenvedett dunántúli püspöknek az életrajzába például — Tóth Ferencz óvása daczára — bele van foglalva idősebb kortársának, Séllyei B. István máramarosi esperesnek az életrajza is. így eshetett csak meg, nem igazán, hanem csupán az írók I. kötetének 460—461. hasábjain, hogy Séllyeink, a ki Szinnyei szerint 1627 körül — zürichi arczképe szerint pedig, a mely 1676-ban készült s 49 évesnek mondja, éppen 1627-ben — született, 17 * Utódának, Jakab János mostani lelkésznek köszönettel vett értesítése szerint.