Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-07-01 / 27. szám

kell azt tartanom, hogy annak legkiválóbb képei, legmeghatóbb jelenetei újra feltűnnek s hogy ezen képeket képzeletem újra összerakja, összeállítja s egy egységes képben tünteti fel lelki szemeim előtt. Es nem lehet feltűnő, hogy a nagyobb, szebb képek kidomborodnak, és mintegy uralkodnak az egész összkép felett! Hogy a magyar nemzet története, hőseinek élete, vértanúinak, nagyjainak képei jobban lekötik a lélek figyelmét, mint a többi kisebb hatású, szűkebb keretű, gyengébb világú képek, az magától érthető. így érthető, hogy jobban lekötötte figyelmemet ama sudár tölgy, a nagy Bocskaynak képe, mert ő is azokhoz tartozott, a kik önmagukban is nagyok, de különösen nemzetük történetében kiválóan nagyok voltak, kiknek élettörténetéhez a nemzet élettörténetének egy egész szakasza, köre csatlakozik. Kik nagyok voltak, mert nemesen éreztek, nemesen gondolkoztak; nagyok voltak, mert nagyot tettek! A nemzet élettörténetére gyakorolt, önfeláldozással járó, gyakran a halálba vivő, mindenkor szenvedésekkel sújtott, önzetlen, nemes működés az, a miért mi történetünk ilyen alakjait hősöknek mondjuk. Bocskay hős volt, mert bírt azon jellemvonásokkal, a melyek a hősben megkívántatnak! Mi jellemzi a hőst? Legelői is: 1. a szív nemessége, azután 2. az ész világossága, s végül 3. az akarat szilárdsága. I. Mikor Bocskay a magyar királyi udvarhoz került, a reformáczió fénykorát élte Magyarországon. Miksa király tanítója, udvari papja, szeretetet keltett a nemes király szívében az evangéliom iránt. Barátai, a német fejedelmek, Melanchton, a kivel levelezett, megerősítették őt ezen érzelmében. Nem tért ugyan ki a róm. kath. egyházból, de mindent elkövetett, hogy a protestáns szellem, tudomány és erkölcs háborítatlanul hathassanak. Vezérei, kiket a török ellen tartott, nagyrészt evangélikusok, a magyar főbbhivatalok evangélikus világi urak kezében s maga az országgyűlés is többségében protestáns volt. Szives örömest nézték ezt a protestáns magyarok, így a buzgó református Bocskay István is. Mikor azután a Rudolf udvarában, I. Miksa halála után pár évvel, mindennek az ellenkezőjét tapasztalta, mert Rudolf, ki 1576-ban, mint 20 éves ifjú követte atyját a trónon, a nevelésére döntő befolyást gyakorló jezsuiták és a türelmetlen elfogult spanyol udvar ösztökölésére mindinkább hajlott az ellenreformáczióra, s midőn Bocskay azt vette észre, hogy szeretett hitsorsosainak jogait, vagyonát, sőt életét mind nagyobb veszedelem fenyegeti, tanácsai pedig ós figyelmeztetései figyelembe sem vétetnek, sőt egyik nagyrabecsült jóbarátja, Illésházy István hazájából kiüldöztetik, honfiai pedig gyűléseiken jogaik megvédésére fegyveres felkelést terveznek: nem akart tovább Rudolf tanácsosa lenni, otthagyta a reá hallgatni nem akaró Rudolfot és biharmegyei jószágaira vonult gazdálkodni. Azonban Erdély veszedelme, Bethlen Gábornak török földre menekülése — fordulatot hozott. Bethlen Gábor ugyanis a haza szomorú sorsának javítására kérte fel Bocskayt. Bocskay ez ügyben levelezésbe bocsátkozott Bethlennel. De Bethlen podgyászával Bocskay levelei is Belgiojoso kezeibe kerültek. Ez diihös volt Bocskayra, mert nem adott neki húszezer forintot kölcsön s most úgy látta, elérkezett a szégyenért a boszú órája. Megtámadta Bocskay birtokait. Szentjóbi kastélyát elfoglalta és már kereki vára ellen indult. Végül is kénytelen volt Bocskay önvédelemből fegyvert fogni. De más oka is volt! Szerette hazáját, szerette egyházát, szerette a szabadságot, szerette a protestantizmust ! A maga védelmére emelt fegyvert, a mint feje felől a veszedelem elmúlt, letette volna. De Rudolf maga megtámadta a magyar alkotmányt, hazájának szabadságát. Ezt az Ő, hazájáért lelkesülő szíve nem tűrhette, s megindult eleinte kicsiny, de mindinkább növekedő seregével a honmentő harczba. És a mint azután diadalmasan bejárta az országot és látta azt a sok nyomort, a mit a Rudolf németjeinek garázdálkodása okozott, és látta azt a sok égbekiáltó igazságtalanságot, a mellyel hittestvéreivel bántak: akkor azután elhatározta, hogy addig le nem teszi a fegyvert, míg e bajokon nem segít! Nem is tette le! Hasztalanul ígértek neki mindent, neki nemzetének biztonsága, vallásának szabadsága kellett, s jól mondja róla a történetíró: „A hatalom és a szerencse el nem kábította, önzés és nagyravagyás el nem tántorította a nemzet javától!" A klasszikus ó-kor költőjének mólyen igaz szava: „justum ac tenacem propositi virum" stb. semmi sem tántoríthatja el nemes szándékától, — az ő példáján szemmel látható! Nos, nem tesz-e fényes tanúbizonyságot szívének nemességéről a két, legfenségesebb érzelem: a hit, a hazaszeretet? — az Istenéhez és hazájához való tántoríthatatlan hűség és önzetlen szeretet? II. És épen e két legfenségesebb érzelem volt az, mely józan eszét elhomályosodni nem engedte! Látnia kellett, hogy, ha a maga szempontjából el utasítja is a hatalmat: a haza, a nemzet, a protestantizmus érdekében erősnek kell maradnia. Három koronát kapott. Megkapta a magyar koronát Budán, a török nagyvezértől. Elfogadta, de nem a királyság jelvényéül, hanem csak becses ajándékul. Jól mondotta róla az egyik őt dicsőítő szónok: „az alkotmányvédő nem akart bitorló lenni!" E becses ajándék mellé csatolta a szerb deszpota fejedelmi diadémját, melyet Váczon kapott. De az erdélyi koronát, az erdélyi fejedelem főhatalmi jelvényeit elfogadta és meg is tartotta, s gondoskodott róla, hogy az magyar kézben maradhasson, mert így kívánta a magyarság, a protestantizmus és a szabadság szent életérdeke. Sőt, hogy az erdélyi feje-