Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-01-07 / 2. szám

keresztény apologiáról. Sokan azt hiszik, hogy nem is vehetik hasznát annak a theol. rendszeres tudásnak, a mit a theologián elsajátítnak. De nézetem szerint, különösen városi gyülekezetekben, most, a midőn Haeckel és társainak könyveit kolportálják, az „Új század" és „Világosság", szóval a „szabad" (?) gondolkozók lapjait mindenütt árulják, nem volna-e szükséges a keresztyén hit alapigazságainak apolegetikus védelmezéséről népszerűbb előadások által gondoskodni. Hisz' most már eszközök is vannak kezeink • , között. Mondjam-e, hogy a róm. katholikusok e tekintetben is megelőztek bennünket s hogy ezen a téren itt Budapesten is, a hol pedig bizonyára vannak alkalmas segítségek is, alig történt valami. De talán előbb kellett volna szólnom az evangélizáczió terén az élő szóról. Mert tagadhatlanul nagy hatalom a sajtó, az írott szó; de az élő szó erejét és varázsát még sem múlja felül, ha igazán élő szó az. Hogy nem elég csak a templomban hirdetni, a fentebb elmondottakból látható. Nálunk pedig jóformán csak ott hirdettetik az egyház hivatalos megbízottai által. Mi féltékeny gonddal őrizzük az evangéliomot, féltjük ezt kivinni és bevinni a mindennapi élet zajába és féltékenykedünk, ha más veszi szájára az Isten igéjét. Külföldön, mint láttuk, ezen a féltékenykedésen már túlestek és a „lay preacher"-ek, „home missionary"-k, „evangelist"-ok „kivitték" az evangéliomot a közterekre, „rétekre", utczákba, házakba stb. Nem jó dolog ez, mondják bizonyára sokan; nem jó kivinni az evangéliomot az utczára, a hol sár és szenny van és a hol esetleg a bűnösök durva ellenmondásával találkozik; nem is jó világiak: „Brúderek", „lay preacher"-ek ajkaira adni, mert esetleg meghamisíttatik és szeparatisztikus törekvések szülője lehet. Erre nézve csak azt jegyzem meg, hogy én részemről nem félteném az evangéliomot, ha az künn a házak tetejéről prédikáltatnék is, és azt hiszem, mindenki jobb szívvel hallgatná még a „piaczokon" is az evangéliom beszédét, mint az istenkáromló és minden szentet sárba vonszoló beszédeket. A mi meg a szeparatisztikus törekvéseket illeti, — ha az egyház maga nevelne „tanításra alkalmatos" segítségeket, a kik a lehető legszélesebb körben és minden rétegben tanítanának, evangélizálnának, akkor lenne a szeparatisztikus törekvések útja sok olyan gyülekezetben, a hol a hajlam erre már megvan, elvágva, mert akkor nem lennének magukra hagyva a gyülekezetnek azon tagjai sem, a kik a bibliából való „torkoskodás" folytán szoktak hűtlenné lenni az anyaegyházhoz. Szükségünk van az evangélizálás terén valóban evangéliomi szellemű népiskolákra és középiskolákra, illetve valóban hit- és egyházhü tanítókra és tanárokra, mint természetes és „hivatalos", nélkülözhetetlen munkásokra ezen a téren. A mi a vasárnapot illeti, ez részben szocziális kérdés is, de egyszersmind ide is tartozik a belmisszió ezen ágához, az evangélizáczióhoz. Mert a szomorú valóság az, hogy a vasárnap, úgy a hogy van, nem annyira az Úrnak, mint inkább a fényűzésnek, bujákodásnak, korcsmázásnak napja. Már pedig bizonyos, hogy kell olyan eszközökről gondoskodni, hogy a vasárnap valóban testi és lelki felüdülés napja legyen az emberi társaságra, ifjakra és felnőttekre, gazdagokra és szegényekre nézve. Ilyen eszközök: a vasárnapi iskola, igazán vonzó istentiszteletek, a melyekben legyen valami vonzó, megkapó az ifjakra nézve is, keresztyén ifjúsági egyletek, keresztyén jellegű olvasó körök és szórakozási eszközök, népszerű felolvasások. Szintén már némileg a szocziális munkakörbe átterülő azon evangélizáló munka is, a mely az erkölcsi életet megnemesítő intézkedéseket ölel fel. Ilyen a rabokról, a fogságból kiszabadultakról, elesett nőkről való egyliáztársadalmi gondoskodás, a mely utóbbi téren, különösen Angliában fejtenek ki a keresztyén nők nagyszerű, rokonszenves munkát a közvetlen érintkezés és felemelés által. B. Pap István. RÉGISÉG. Templomépítési mizériák a XVIII. században. Fülöpszállás. A község elöljárói, Dallos István prédikátor híretudta nélkül, elhatározták 1743-ban, hogy a templomhoz kőtorony építtessék; s majd annak akarata ellenére s a nélkül, hogy felsőbb helyen engedélyt eszközöltek volna, hozzá is fogtak az építéshez, de szerencsétlen kimenetellel, mert midőn a fal már a kellő magasságig föl lett rakva, az anyag alkalmatlan volta és a kőmívesek perfidiája miatt, az egész egyszerre lerogyott, s a templom nyugati részét is, a melyhez ragasztva lett, leszakította. A magas alkotmány nagy robajjal lezuhanása megingatván és roncsolván a templomnak különben is már rég elkorhadt fundamentumát: az elöljárók szilárdabb alapról s arra a falaknak újonnan építéséről tanakodtak, s majd 1745 nyarán újra bele kezdtek a torony építésébe. De a közben jobban meggondolva a dolgot, abbahagyták a munkát, s a királynéhoz egy könyörgő-levelet menesztettek, a melyben kérték oratóriumuknak s mellé egy új toronynak építésére az engedélyt. Instancziájukra 1746.február l-jén adatott ki a válasz, melyben a királyné tudatja és parancsolja, hogy mivel májustól július 19-ig fensőbb engedély nélkül rakták a torony fundamentumát és falát: ezen vakmerőségért az építmény alapjától teljesen leromboltassék és széthányassék, a lakosság ezúttal még csak keményen megrovassék és továbbra hasonló kihágástól, a legnagyobb rosszalás mellett, szigorúan eltiltassék. A mi pedig az oratoriumot és harangtornyot illeti: Ö Felsége kegyelmesen megengedi, hogy azok alapjait kőből és szilárd anyagból, de csakis az előbbeniek szélessége-hosszasága arányában és alakjára építsék, s a föld fölött két