Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-04-29 / 18. szám

hogy akad 3, 4 ember, a ki dolgozik. A hiba nem abban van, hogy a Próba-énekeskönyvet 2 /3 részben egyetlen ember készítette. A hiba nem a mennyiségben van, hiszen én is azt vallom, hogy egy ember jobban elvégezheti, mint harmincz. A hiba a minőségben van és abban a körülményben, hogy egy-két ember munkája úgy jelent meg a világ előtt, mintha készítette volna 30 tekintélyes ember. A ki a Próba-énekeskönyv valóban szomorú tör­ténetét meg akarja érteni, ezt figyelmen kivül nem hagy­hatja. De az sem feledkezhetik meg az efféle bizottsági munkálatok természetrajzáról, a ki új programmot ad a munkához. Ezért szólottam czikkemben erről. Ha Szügyi József más véleményen van, legyen az ő hite szerint; ámde mindenki megvárhatja tőle s így én is, hogy mi­előtt ellenkező véleményét kimondaná, előbb az ellen­vélemény érveit czáfolja meg s a maga véleményét okokkal sánczolja körül. Mivel mindezt Szügyi elmulasztotta, fentartom eddigi véleményemet s rátérek czikkemnek harmadik részére. Seprődi János. (Folyt, következik.) ISKOLAÜGY. Van-e szükség felekezeti felsőbb leány­nevelő-intézetekre ? Az elmúlt 1905. év deczember havában folyamo­dást nyújtottam be a budapesti ref. egyház tanácsához, melyben az egyház közbenjárását kértem arra, hogy egy, a Tisztviselő-telepen felállítandó, internátussal egybe­kötött felsőbb leánynevelő-intézet nyitására engedélyt kaphassak, mert nekem, mint magánosnak, az egyház hozzájárulása nélkül nem engedi meg az állam, hogy felekezeti iskolát nyissak. Ez alkalomból az egyháztanácsnak egy nagyon tisz­teletreméltó tagja arra intett, hogy ne akarjak felekezeti iskolát nyitni, mert mai napság nincs már helye a fele­kezetieskedésnek. Minthogy többen is lehetnek hasonló nézetben, engedtessék meg nekem, hogy kifejtsem, miért óhajtok én protestáns leánynevelő-intézetet nyitni. Czélom eredetileg, a felekezeti jelleg gondolata nélkül, első sorban csak az volt, hogy a dunamelléki egyházkerületben lakó protestáns szülők leányai számára is létesítsünk olyan intézetet, melyben magasabb művelt­séget sajátíthassanak el, a nélkül, hogy közömbösekké válnának saját vallásuk iránt. Eddig igen sok protestáns szülő volt kénytelen zárdába adni gyermekét, mert az a még korlátolt számú, internátussal egybekötött állami intézet, nem fogadhatta be az összes növendékeket, kik felvételért folyamodtak. Minthogy azonban a zárdákat ma már a r. katholikus gyermekek is megtöltik, termé­szetes, hogy a protestáns leánykák kiszorulnak, mert azt nem is kívánhatjuk, hogy a mieinknek adjanak első­séget saját hitsorsosaikkal szemben, az ő vagyonukból föntartott intézetekben. Ha tehát sem az állami iskolák­ban, sem a zárdákban nincs hely: nekünk magunknak kell felekezeti felsőbb leányiskolát állítanunk, itt a duna­melléki egyházkerületben, mint a hogy a kerületek leg­többje létesített ilyen intézeteket, nagy áldozatok árán is. Iskolámnak részletesen kidolgozott tantervében ki­domborodik a protestáns jelleg s egyebekben is a jó Istenbe vetett hit és a krisztusi szeretet ápolását hang­súlyozom erőteljesen, hogy ne csak művelt, de vallásos nőket, áldozatkész felebarátokat bocsáthassak ki majd felállítandó intézetemből. Én a protestáns szülők leányaiból jó protestáns nőket is szeretnék nevelni, kik hittel, meggyőződéssel ragaszkodjanak vallásukhoz s ne legyenek hajlandók azt érdekből mással fölcserélni ; mert nem lehet szilárd alapja az erkölcsi életnek az a vallás, melyet tetszésünk szerint bármikor könnyen, vagy legföljebb némi lelki­furdalással, de mégis el tudunk hagyni. Ebben már felekezetieskedem; de ugyanazt teszi mindenki, a ki hozzájárul ahhoz a munkához, mellyel egyházunk vezető tagjai a közömböseket fölserkenteni, az ingadozókat a protestáns hitben megszilárdítani s a növekvő nemzedéket a vallásosságban nevelni igyekez­nek. Más felekezetek is mindent elkövetnek, hogy a vallásosság ápolásával vessenek gátat az erkölcsök álta­lános sülyedésének; de minden felekezet csak a maga vallását ápolhatja igazán lelkesedéssel. Az egyház min­den egyes tagja vétkes mulasztást követ el, ha ebbeli kötelességét elhanyagolja, mert mi elmaradtunk és sok a pótolni való. A római egyház tagjai már sokkal régeb­ben alakítanak a társadalom minden rétegében köröket, társulatokat, egyesületeket, mint mi. Folytonosan ala­pítják az iskolákat, pedig már évszázados mintaiskoláik vannak. De tudják, hogy a megállás után visszaesés következik, azért nem szűnnek meg újakat létesíteni, a régieket pedig a kor színvonalán föntartani, bővíteni, nagyobbítani. S ha egyik-másik iskolájuk hírneve időn­ként aláhanyatlik is, újra fölvirágoztatják lelkes és buzgó munkával. Az ő leánynevelő-intézeteikből kikerült fiatal leányok a legritkább esetekben feledkeznek meg a belé­jük csepegtetett hitről annyira, hogy megcsúfolnák, vagy megtagadnák vallásukat, a mire a mi protestáns leá­nyaink körében — fájdalom! — gyakran látunk példát. Az ilyenekből aztán magával meghasonlott, elégedetlen, boldogtalan teremtés válik, ki nyugtalanul keresi lelké­nek békéjét s élete csak vergődés. Csalóka fényt követve veti bele magát az élvezetek árjába, vagy lázasan fog­lalkozik irodalommal, művészettel, tudománnyal, míg azt hiszi, hogy azért boldogtalan, mert „egyénisége nem érvényesülhet". De mily vigasztalan, sötét kétségbeesés fogja el, mikor illúziói szétfoszlanak s meglátja, hogy hírnév, dicsőség, fény, ragyogás mily fagyasztóan hideg a nélkül az isteni szeretet nélkül, mely a legnyomorul­tabb embert is testvérünkké avatja s melyben világosan érezzük az Istennel való közösséget. S az ilyen szegény

Next

/
Thumbnails
Contents