Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-12-24 / 52. szám

Ezt kell látni a papnak a bibliában és bibliából. „Mit akarsz?. — kérdé Jézus a vaktól. „Azt, liogy lássak! " — felel a vak. Minden theol. ifjúnak ilyen kéréssel kell megállani a biblia előtt. Látni! Gondolom, igy akarja Szabó Aladár is. Központul, tengelyül alkalmazni a bibliát. Ehhez kötni nemcsak a korabeli népek vallásos gondolkodásának ismertetését, az úgynevezett összehasonlító vallástant, hanem a már akkor ásatag világnak a mi korunkban napfényre kerülő gondolat- és érzés-világát is. A Bábel-Bibel két szó körül kavargó zűrbe bevilágítani a benső látás fényével. Óh, tanulnivaló van elég. Csak okos, lelkiismeretes tanítók kellenek s nagyot fordul a világ. Én ezt hiszem és vallom! Csak folyvást egy czél lebegjen előttünk: alkotni. Mindenütt alkotni. Rombolni romboltunk már eleget! Benső világunkban is, külső intézményeinkben is. A kinél lelki erő van, mutassa ki boldogító tényeiben. Gondolom, így akarja Szabó Aladár is. Főként a magyar egyháztörténet nagyon részletes előadásával; Hangsúlyozza is, hogy az ősök bibliás erejét óhajtja felmutatni. Hogy mintegy a titokból kitörő és egeket kérő lelki erő, átlüktessen a mai ifjúság szívén. Csak egytől tartok — és ezt féltő aggodalommal ajánlom a legkomolyabb figyelembe! — attól tartok, hogy ez a nagyon részletes egyháztörténet nem annyira a multak tévedéseinek felismerésére, nem annyira a vallásos lélek erejének feltüntetésére, nem annyira tisztalátású és tevékeny emberszeretet gyakorlására fog vezetni, hanem inkább a régi őrületes gyűlölség ma már hamvadó tüzének piszkálgatására. A történettudomány — gonosz tudomány. Mint a méreg, mely doktor kezében orvosság, tudatlan kezében — halál. Mert ezek a régi egyháztörténeti dolgok, még néma apró betűkben is, lázongásra kavarják a vért. Nem csodálkozom az egyszerű juhászon, ki hallván nagypénteken a Krisztus szenvedésének élénk predikáczióját, ez annyira meghatotta, hogy templomból kijövet, az első zsidót, kivel találkozott, görbe pásztorbotjával agyonkollintotta. Ez egy durva formája a kegyeletes hatásnak, de százféle gyilkoló formában a kegyeletes hatás működik ma is. Az egyháztörténet a jó ós gonosz tudásának fája. Tűz az, mely melegít, hevít, éget. Oh mikor lesz-ünk már igazán keresztyének! Olyanok legalább, mint egy oktalan állat, mely saját faját nem falja fel. A mit a bölcs Isten eltűr, mi miért nem tudjuk eltűrni. A türelmetlenség szellemétől féltem a református papságot. Pedig inkább ne tudjon a multak bűnéből semmit, minthogy azt újra meg újra kezdje. Minő mély intelem Krisztus urunk örökszép példázata az irgalmas samaritánusról. Én az egyháztörténetnek nem annyira tanítását, mint egy-egy korszak részletes történeteinek olvasását, a theologiai nevelés végére hagynám, a mélyebb bölcsészeti képzés mellé. Az egyháztörténelem tényei, mint általában a történelem tényei, a társadalmi gondolkodás és érzés alakjai. Az érzés inkább a vallásból, a gondolkodás inkább a bölcsészéiből táplálkozik. A választó mesgyét nem lehet ugyan meglátni, mert úgy az érzés, mint a gondolkodás körei folyvást metszik egymást, de épen azért, mert közvetlenül találkoznak, helyesebb volna együtt, együtthatásukban mutatni fel jó és rossz oldalukat. Különösen a bölcsészileg fegyelmezett elmére igen nagy szüksége van a lelkésznek. Ne legyen ingadozó nádszál és tudjon jól különböztetni. Különösen a görög bölcsészet lehető alapos megismerése érne sokat. A Plátó bölcsészete — maga az egész bölcsészet, mondja egy kiváló tudós. Mélységét, biztosságát én magam is tapasztaltam. Fenséges nyugodtságra vezet. Ez az igazi bölcseség jellege. Megadja az elmének azt a pontot, melyet Archimedes keresett gépje számára, hogy a földet kivesse sarkaiból. A dolgok lényegét mutatja és nem a fátyolos felszínt. És ha az ifjú ember megszerzi a gondolkodás erejét, könnyen eligazodik a részletekben, meg tudja állapítani helyét a tényeknek és jelenségeknek s nem engedi magát, könnyű pehelyként vitetni a tudományok különböző szele által, akár Berlin felől fújjon, akár Párizs felől. Még csak a nyelvtanításról óhajtok egynémely dolgot elmondani. Ha énrajtam állana, a magyar református papok mind tudnának németül és angolul.1

A theol. képzés elejétől végéig ezt a két nyelvet gyakorolnám. És nem hagynék neki békét, míg olvasmányban legalább nem értenék lehető tökéletesen. Úgy látszik, a germán és angolszász faj szíve és agyveleje legfogékonyabb az életigazságok melegágyául. A tudás és tudhatás bármely terén e két nép vezet. Evangéliomi vallásos téren pedig határozottan a legértékesebb dolgokat produkálja. A mi szegényes egyházirodalmunk innen szerez értékes dolgokat. Minő előny volna ránk nézve, ha a ker. vallásos irodalomnak csaknem végtelen mezeje feltárulna lelkünk előtt, német és főként angol nyelven. Magam részéről, mit sem adnék érte, ha e két hatalmas segédeszközt kezembe adta volna a sárospataki iskola. És sohasem tudom megbocsátani, hogy nem adta meg! Hetenként 4 órai zsidó, 4 órai görög helyett, — melyek végeredménye mindnyájunkra nézve csakugyan egyenlő volt a semmivel, — ha egy arravaló tanár németül és angolul megtanított volna, ma is lelkesedéssel csókolnám az iskola fundamentumának kövét, mint az a bizonyos lengyel gróf a háromszázados ünnepély alkalmával. Valahányszor egy kiváló angol műről olvasok, mindannyiszor a szivembe nyilallik. És idekint az életben nem lehet a hiányt pótolni. Itt már napszámosok vagyunk. Ezer nyűg, ezer baj, ezer kötelesség köti le minden testi és lelki erőnket. Hiába minden erőlködés. Én is próbáltam százszor, és nem sikerült. És aztán, ha elméleti továbbképzéssel kötjük le időnket, ennek mindig a gyülekezet vallja kárát. A tőkegyűjtés ideje és alkalma az iskola. Itt már 1 Ha rajtunk állana, szintén. Szerk.