Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1905-12-10 / 50. szám
szerves összefüggésben álló tantárgyra, előadásaim folyamán különös gondot fordítok, s minden erőmmel azon leszek, hogy tanítványaimat az apologetika titkaiba bevezetve, azokat a keresztyén világnézet érdekében, — a modern tudományok részéről jövő állandó támadások ellen védekezni megtanítsam s ezzel jövő munkájok sikerét, a mennyiben annak czélja az Isten országának az építése, — némileg elősegítsem." Eddig a vallomás! Mily szép bizonyság ez afelől, hogy a mikor Erőss ez irány híve lett s a gyülekezeti élet javára apologetikai kalászokat kezdett gyűjtögetni, csak érezte azt, a mit még nem tudott, hogy t. i. ő már talán Kémeren megtette az első lépést Debreczen felé, a hol ma épen azon a tanszéken folytatja azt a máiteljes kifejlődésében megvilágosodott gyönyörű szép munkát, a melynek egyik közfigyelmet keltő gyümölcse a kézalatti Apologetika. Ki vonná kétségbe, hogy az Úr lelke volt a vezető abban a sejtelemben, mely hatalmába kerítette annak a gyakorlati lelkésznek a szívét, ki már a múltban is a jövőnek élt s tulajdonképeni hivatásának rakott fundamentumot ? I Hát úgy van az csakugyan, hogy nagyon érdemes a néplélek megnyilatkozásait komoly figyelemre méltatnunk, miután az ily nyilatkozatok szívünkre hulló szikrái sokszor keltenek olyan gondolatokat, a melyekre csendes magányunkban rá nem jöttünk volna. Érdemes pedig annyival is inkább, mert vannak jóakaratú ingadozók és hitetlenek is, úgy a köznép, mint az intelligens osztály körében, a kik vagy valamely hamis elméletnek, vagy a gonosz példa csábításainak estek áldozatul. Nem látjuk-e, csaknem naponként, hogy mint ujjong — tisztelet a kevés kivételnek 1 — maga a napi sajtó is ama „tisztult ismeretek" felett, a melyeknek az „élettani lélektan és a fejlődési elmélet" megdönthetetlennek hirdetett vívmányai szerint, az a bevallott rendeltetésük, hogy a világot és az emberi életet, az Isten és a lélek száműzésével tegyék szebbé és boldogabbá? És ezek a lapok ott vannak a családi asztalokon s elmondhatjuk: drága pénzen vesszük, nem akarva is, azokat a vásári lármával hirdetett lelketlen dolgokat, a melyek érzelmünk okszerüségi követelményeit s kedélyünk legszentebb aspiráczióit nevetség tárgyává tenni erőlködnek. Ez a helyzet indokolja Erőssnek azt az elhatározását, hogy mielőtt dogmatikát * írt volna, egy korunk igényeinek megfelelő Apologetika kiadását látta szükségesnek. Isten kegyelméből már több évtizedre terjedő lelkipásztori tapasztalataimra és küzdelmeimre visszatekintve, örömmel vallom meg, hogy nézeteink összecsendülnek. Mert hogy mit jelent az, mikor a lelkész, különösen képzett ellenféllel szemben, a vallásbölcsészet problémáit, apologetikus irányban bonczolgatja s védekezésénél a támadó szertárából vett modern fegyvereket is alkalmazni tudja, erre nézve, azt hiszem, hogy nagyon sok lelkésztársam tudna nem csekély értékű sikerekre hivatkozni. Erőss azt akarja, hogy a keze alól kikerülő nem zedék még erősebb legyen s már a theol. akadémia falai között ismerje meg azokat a fegyvereket, a melyeknek ismeretéhez a már hajlott életkorúakat csak a további önképzés s maga az élet vezethette. Hiszen az élettani lélektan s a fejlődési elmélet úgynevezett vívmányai, még csak a mi időnkben is, nem szolgáltattak olyan előjogot, hogy a szerénytelenség vádja nélkül, a hivő embert s ennek magas erkölcsi színvonalon álló idealizmusát, bárki is a bolondok házába utasíthatta volna. Ma már — fájdalom I ez is megtörténhet, sőt erényszámba megy, noha pedig az ismeretek rohamos fejlődése s az a tapasztalat, hogy az egyik feltaláló mint válik nagyon sokszor a másiknak sírásójává, meggyőzhetné őket afelől, hogy nézeteik örök diadala felől hiába álmodoznak. E diadalmi mámort józanítgatja szerző a kézalatti gazdag tanulmányban, s ha ezidőszerint még nem verhet is úgy vissza minden támadást, a mint óhajtaná, átragyog mégis védekezésén az a gondviselésre támaszkodó, gyönyörű szép remény, hogy maga a támadó ellenfél hozhatja még — egészen akaratlanul — forgalomba épen azokat a védelmi eszközöket, a melyeknek „az ő agyműködésük gyűjtő fogalmában",* illetőleg e szörnyű modern „lélekben" helyet sem engednek. Accidit in puncto, quod non speratur in anno! Szerző kerekszám 100 forrásmunkát említ, a melyeket, — saját vallomása szerint — nemcsak hogy ő maga használt, de óhajtja, hogy azok is forgassák ezeket, a kik az ő kézalatti művének a keretén túl is kívánnak tanulmányozni. Hát ez is nagyon helyes, miután az a tanár, a ki még a forrásmunkákhoz is elvezeti tanítványait, nemcsak az önképzés útját nyitja meg: de eshetőleg még írókat is nevel! Apologetikáját a szerző négy főrészre osztja s ez alapon az 1-ső részben az Isten, a 2-ik részben a világ, a 3-ik részben az ember, a 4-ik részben pedig a vallás nagy problémáinak fejtegetésével foglalkozik. A tananyagbeosztása tehát nem hódol a régi gyakorlatnak, sőt mellőz oly dolgokat, a melyeknek ma már másutt van a helye, s viszont bevisz olyanokat, melyekre régebben nem is volt szükség. „Ilyen keretbe állítjuk be, — mondja ő maga — az apologetikát, mint tudományt, mely aztán állandó figyelemmel kiséri az emberiség szellemi fejlődését; nemcsak mérlegeli, de méltányolja is haladását s igazolja a keresztyénség létjogát. Ennek a tudománynak tehát, ha czélt akar érni, biztos s előre megállapított premisszákból kell kiindulnia s be kell ismernie, hogy különbség van a hit és tudat, kijelentés s világismeret, dogma és az egyes tudományok körében felállított tételek között. Aztán ha ezen túl van, meg kell állapítania előre szilárdul azt a pontot, a hol ellenfelével majd megütközik, mert enélkül könnyen tévútra fordulhat s megtörténhetik, hogy igazi ellenségeit észre sem veszi; ellenben Don Quixote-szerű harczot kezd olyanok ellen, * Ezt is elvárjuk tőle ! G. Gy. * Idézet Haeckelnek „Die Weltrathsel" czimtí müvéből. G. Gy.