Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-11-05 / 45. szám

Ünnepi beszéd. Elmondatott a budapesti ref. theologusok reformáczió-emlékiinnepélyén, 1905. okt. 29-én. Mélyen Tisztelt Ünneplő Közönség! A határtalan idő bármely határozott pontján el lehet mondani a nagy apostollal: „A régiek elmultak, íme mindenek megújultak" ; mert a világban folytonos változás és átalakulás alatt van minden, elmúlás és megújulás a világ története. De legjogosabban a nagy átalakulások és megújhodások idejére lehet alkalmazni ezen igazságot. A legnagyobb megújhodás pedig a világ történetében kétségen kivül a Krisztus munkája s azáltal az emberiség újjászületése. Erre mondja Pál apostol: „A régiek elmultak, íme mindenek megújultak". A második nagy megújhodás, mely az elsőhöz fogható, a majdnem négy századdal ezelőtt kezdődött reformáczió. Ez a második újjászületés az elsőre való visszatérés volt, s így erre is állanak az apostoli igék: „A régiek elmultak, íme mindenek megújultak". Miként a keresztyénségben elmúlt a zsidóság és pogányság s megújult a világ a Krisztusban, úgy a felújult zsidóság és pogányság által elkeresztyénietlenedett keresztyén világ visszanyerte keresztyén jellegét a Krisztusban való újjászületés, a reformáczió által. Mert zsidó és pogány volt az akkori keresztyénség. Zsidó, mert testi áldozatokat füstölögtetett és lélek -nélküli törvények teljesítésében kereste az üdvösséget. Pogány, mert földi bálványt csinált magának s az előtt térdepelt. Az egyház hajóját az emberi tévedés, csalás és bűn vihara ostromolta, s a hajóban aludt az örökkévaló kormányos, a Krisztus, mint a Tibériás tengerén, és a tanítványok is aludtak, mint a Getsemáné-kertben. Nemcsak! — Mintha Krisztus erre nézve nem is született volna, vagy mintha őt, ki egyházában mind a világ végezetéig való jelenlétét igérte, egyháza ismét eltemette volna egy második kősírba. A hit száműzött fejedelmének székében gyarló, sokszor hitetlen ember ült, ki áldás helyett átkot osztogatott s a mindeneknek való szolgálat helyett a mindeneken való uralkodást tartotta feladatának. Szomorú, komor ősz borult az Úr anyaszentegyházára. A lelki szabadság napja alant járt „s mint száműzött király országa széléről, úgy tekintett vissza az ég pereméről". Az Istennek lélekben és igazságban való imádása felhőbe hanyatlott. A fenn szárnyaló hit s a világot átrepülő testvéri szeretet idegen ég alá szállt, mint a darú és a fecske. Az élet fájáról lehullott krisztusi erények avara borítá a földet. Kopár az élet mezeje, nincs rajta az igének kalásza. Amos szavainak igazsága megújult: „íme napok jönnek, ezt mondja az Úristen, melyeken bocsátok éhséget e földre; nem kenyérnek éhségét, sem vizeknek szomjúságát, hanem az Úr beszéde hallgatásának éhségét és szomjúságát. És bujdosnak egyik tengertől fogva a másik tengerig és északtól fogva napkeletig, futkosnak az Ur beszédének kereséséért és nem találják" (Ámos 8. 11, 12.). Megújult a régi történet. Az ó-testamentom némely prófétái gyalázattal illették az Úr nevét, néhány marók árpáért és darab kenyérért, hogy megöljék a lelkeket, melyek meg nem halának. Emez időben is a keresztyénség papjai, kik magukat prófétáknak, Krisztus szolgáinak tartották, — sok lelket megöltek, mikor gyalázattal illetvén az Úr nevét, Istennek irgalmát, bűnbocsátó kegyelmét vásári czikk gyanánt árulták. A látók vakok, a járók sánták, a hallók siketek, a tiszták bélpoklosok, az élők meghalnak, az evangéliom a pénzeseknek, vagy azoknak sem prédikáltatik. És mélységesen siralmas ének tördelt akkordjai zokognak, mint a tengeren siilyedező hajó népének halálos siralma: szegény próféták elhaló hangjai És a nyomasztó, boldogtalan éjszakában napnyugaton csillag tűnik fel, mint napkeleten, sőt két pásztortűz gyúl ki egyszerre. Angyalok kara zendül meg egy germán város felett és Helvéczia hotelt magaslatain. Angy-al száll át az égen az örökkévaló evangéliommal. Nagy kiáltás harsan fel: „Leomlott, leomlott a nagy Babilon!" (Jel. 18. 2.) Másodszor is megszületett a világ számára a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a hivők kebelében. A hit és élet fejedelme átveszi uralmát a hivő és élő lelkeken. Hajójának kormányosa lőn. Sátán jegyesévé lett egyházát ismét magáévá teszi a mennyei vőlegény. A meglánczolt bibliák szabadságot nyernek. A hit és szeretet visszaszáll a régi hazába. A krisztusi erkölcsök fája kizöldül. A lelki szabadság napja melegen, fényesen ragyog az égnek tetején, a lélök mélyében. Az Isten országa, mely addig egy pár jobb lélek zugában honolt, milliók lelkében nyer hazát. Bejárja évtizedek alatt az ó-világot, átszáll az új világba is az idők során s mindenütt új világot alkot. Édes hazánkban is otthont talál. Azóta él és hat szerte a világon a protestantizmus. Verte ugyan szolgaságba magát, hasonlott meg ugyan önmagában, veszített tért első hódításából, — de diadalmas, tiszta ereje ép és hatalmas ma is minden lelkeket hódítani, világot boldogítani; mert a Krisztus evangéliomán alapszik és az Istennek hatalma minden liivőnek idvességére. Hogy a pápás hatalom, mely a protestantizmusnak bűnös hatalmat büntető özönvizéből az emberi gyarlóság, érdek, világi ügyesség és földi hatalom Ararátján megmenekült és uralmát visszaszerezte, — sohase ejtsen kétségbe minket, a megtisztított vallás híveit. Óriási hatalmával szemben megállottunk a múltnak rettenetes küzdelmei között, s meg kell tudnunk állani a jelen és jövő alattomos avagy nyilt támadásaival szemben is!