Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-11-05 / 45. szám

szívesen kikerülik azt a küzdelmet, a mely nélkül szent vallásunk érdekeinek védelmét eszközölni nem lehet. Miért hozza meg ezt a terhes áldozatot egyházának ő, ki attól semmit nem vár, sőt ő táplálja azt, holott azok, kik az egyház kebelén élnek, erről tudni sem akarnak! Hisszük is, hogy a zsinat félúton meg nem áll. De nem is állhat meg. Qnod uni justum, alteri aequum! Kimondván az A-t, egyházunk kimondhatatlan hasznára és üdvére B-t is kell mondania, vagyis ez elvet az egyházalkotmányi részben is fokozatosan keresztül kell vinnie. Ezt parancsolja a következetesség. Hol nyílnék erre alkalom, hol kell ez elveket pótlólag beiktatni? csak ujj mutatással kívánom érinteni és pedig — könnyebbség okáért —- a régi törvény szövegéhez alkalmazkodva s az új terv szakaszait is megemlítve. Először az egyházközségekben. Az egyházpolitikai törvények a régi helyzetnek új képet adtak, főleg a reverzálisok igénybe vehetése folytán. Hogy a 17. § többé nem elég az egyháztagok kötelességének kimerítésére, érezte a konvent is, midőn a tervezet 108. §-ában ezek részletesebb meghatározásáról gondoskodik. Azonban kihagyta s ezért a b) pont alá be kellene venni még „a vegyes házasság lehető elkerülését, vagy a gyermekeknek részünkre leendő biztosítását1

'. Továbbá a 23. §, illetve a tervezet 32. §-ába feltétlenül be kell illeszteni a b) pont 4. alpontjául: „a ki vallásos szertartásainkat feltűnően elhanyagolja, vagy vegyes házasságra lépvén, gyermekeinek részünkre biztosításáról nem gondoskodott". A régi törvény 27., illetve a terv 119. §-ába a presbiterek kötelességei közé kell igtatni a felügyeletet arra nézve, hogy egyháztagjaink, vegyes házasság kötésénél, egyházunk érdekei ellen — a gyermekek eligérésével — ne vétsenek. Ez elv következetesen keresztülviendő az énekvezéreknél, minden egyházmegyei, egyházkerületi, konventi s végül zsinati, világi rendű tagoknál és tisztviselőknél is, ott és annál a törvényszakasznál, a hol választásukról, illetve minősítésükről intézkedés történik. A zsinat ezt el nem kerülheti, s ne is kerülje el, mert különben a következetlenség bélyegét sütnék reá, minek ily tekintélyes testület magát ki nem teheti. Ha voltak ellenzői ez elv törvénybe igtatásának a tanítóknál, tanároknál, kik az egyén szívérzelmeire s protestáns egyházunk szabadszellemű gondolkozására hivatkozva, e megszorítást ellenezték, holott a zsinat többsége azt egyházunk jól felfogott érdekei elutasíthatlan követelményének ismerte fel; ha voltak, kik csak nehéz szívvel s el nem fojthatott nehezteléssel nyugodtak bele a helyzet kényszere által igazolt e törvényszakaszok meghozatalába: mit mondanának azok akkor, ha a zsinat azokra a tagokra nézve, kik részint a gyülekezetekhez közelebb állva, részint azok felett mint gyertyatartókba helyezett égő gyertyák kimagasodva, példaként fénylenek, egészen más mértékkel mérne s elnézné, hogy a mit az egyház testéhez csatolt tanintézetek egyéneinél kárhoztatott, sőt tiltott is, abban a — már helytelenített — hibában az egyházzal közvetlenebb és szorosabb kapcsolatban álló hivatalnokok tilalomszó nélkül leledzhessenek! Hát milyen példával hat egyházunk tagjaira, ha azoknak az egyházi tisztviselőknek —- legyenek azok egyházmegyei vagy kerületi gondnokok vagy főgondnokok, tanácsbirák vagy más egyházi tisztviselők — nemcsak más vallású feleségeik vannak, hanem gyermekeik is más, nevezetesen a róm. kath. vallásnak növelteinek buzgó követőivé; ha a mit, mint vezetők, másoktól megkövetelünk, arra magunk semmit se adunk, a mit másokban kárhoztatunk, azt magunk cselekesszük! Nem, az egyházi életben kétféle mértéknek helye nem lehet; ilyet használni nem szabad, mert ez keservesen megboszulná magát. Lehet, hogy ennek az elvnek a keresztülvitele sebeket ejt, nehezteléseket támaszt. Ám ez nem akkora baj, mintha egyháztagjaink odamutathatnak a vegyes házasságban élő tisztviselőkre. Az esetleges neheztelés nem lehet ok arra, hogy az igazságot megtagadjuk vagy a következetesség törvényét eltapodjuk. Ne tagadjuk, hogy népünk minden kárhoztatott hibát a felsőbbeknél tapasztalt s könnyen felfedezhető példával fed és indokol. Ne tagadjuk, hogy a nagyobbakat mindenben majmolni szerető népünk minden szemére vetett hiba ellenében az urirendnél tapasztalt példára (melyet utánozni szinte feljogosítottnak érzi magát) szeret rámutatni, hogy a törvényben tapasztalt s észrevett kivételekre előszeretettel hivatkozik. A veszedelmes időkre tekintve, vágjuk hát útját minden ilyenféle kifogásnak és mentségnek. Kálvin követői — úgy tetszik nekünk — nem is tehetnek másképen. A keresztyén élő közösségben, szövetségben nincsenek is nagyok és kicsinyek, mert személyválogatás nélkül az Úr kicsinyei, az 0 testének tagjai vagyunk. Nekünk mindenekfelett szívszerint buzgó, hű, református keresztyénekre van szükségünk, s ezeket minden időben feltalálhatjuk a magunk körében. És egyátalában nincs okunk a kétségbeesésre, ha esetleg egyes befolyásos urak, a kik már úgyis csak saját személyük vékony pókhálófonalával fűződnek hozzánk, az egyház igazgatása köréből kiesnének is.