Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-07-30 / 31. szám

teljes éneklés hatalmas akkordjai imponálólag szállnak az égre, a szószékben ott áll a lelkész, nem tudva, mit tegyen : vájjon énekeljen-e vagy hallgasson némán, vagy talán olvassa ott a tartandó beszédet, a melynek mégegyszeri átolvasását nem tartja feleslegesnek. Majdnem lehetetlennek tartom, hogy a fiatalság részére alkalmat ne nyújtson ez gúnyos megjegyzésekre. Ez pedig már baj, hiba, a mi kirí az éneklés felséges összhangjából. Én ez énekpont felvételét teljesen helyesnek találnám, ha — mint az evang. testvéreinknél szokásos •— az első imádságot az úrasztalánál mondanánk el, a melynek végezte után a lelkész székébe visszatérve várná végig az énekvers eléneklését. De így diszharmóniát kelt. Sokkal szebbnek, áhítatra gerjesztőbbnek tartom én a somogyi gyülekezetekben dívó szokást a kimenő ének előtt, a mit felvenni üdvösebbnek tartanék a predikáczió előtti éneklésnél. Somogyban az a szokás, hogy a mikor a lelkész kathedrai funkczióját elvégezte, megcsendül a hívek ajkán a 75-dik dicséret 3-dik verse: Áldd meg Űr Isten a te népedet, Kik téged szeretnek stb. vagy valamely ehhez hasonló rövid áldást kérő ének. Ennek végeztével elhallgat az orgona, elnémul a hívek ajka, s a templomban ünnepélyes, áhítatos csend következik, mely alatt a hívek összekulcsolják kezeiket s leborulva magában mindenki elmondja a templomból kimenetelkor mondandó imádságot: „Elmegyek Uram a te házadból, de te bocsáss el engem békességgel stb." Midőn én először láttam ezt, nem tagadhatom, könnyekig meghatott. S annyit mondhatok, hogy ez az ünnepélyes csend, ez a közáhítat olyan hatással van, oly hatással kell lenni a legelfásultabb, legridegebb lélekre is, mely alól menekülni képtelen. A kit az istentisztelet többi része hidegen hagyott talán: itt ez áhítatos csendben imádkozni kénytelen. Mintha maga az Úr állna ott a hivők seregében, s Ő parancsolná: Most pedig imádkozzatok ! A rendkívüli istentiszteleti cselekmények rendjének megállapításánál újításs£ámba megy a keresztszülők fogadástétele, a mely a legtöbb helyen már elmaradt. Pedig a keresztelési aktusnak lényeges kelléke nemcsak az, hogy a lelkész felveszi a gyermeket az egyház kebelére, hanem az is, hogy a szülők, vagy a szülők nevében a keresztszülők fogadást tesznek a kisdednek a keresztyén vallásban leendő neveltetésére. Én az Összes istentiszteleti cselekmények végzésénél teljesen szabad kezet kívánok biztosítani a lelkésznek, természetesen az itt megállapított kereten belül. Hadd töltse be ő ezt a keretet vallásosan érző lelke buzgóságának gazdag tartalmával. De van egy istentiszteleti cselekvény, a melynél szeretném megkötni a kezét. S ez az úrvacsora. Az úrvacsorai imáknál azt tapasztaltam, hogy sokkal nagyobb áhítatot kelt a lelkész, ha mindig ugyanazon imákat használja. Indokoltnak látom ezt lélektanilag is. Annak a bűnbánó embernek nem kell gondolkozni az imádság szavainak az értelmén, nem kell keresnie azt, vájjon azok a szavák kellő kifejezői-e az ő szubjektív érzéseinek, hanem minden gondolkodás nélkül mondja a lelkész után a bűnbánó ima jól ismert szavait, melyeket ez ünnepélyes pillanatban úgy tekint, mintha megtört lelke irgalom után sóvárgó érzéseinek legsajátabb kifejezői volnának. Én mindig Révész Agendájának bűnbánó imáját szoktam használni. S ha egyszer vagy máskor ettől eltérve, a bűnbánó imám nem úgy kezdődött: „Én szegény bűnös ember, vallást teszek neked stb." : — már akkor a hívek meglepetten néztek fel reám ; a változtatás láthatólag megzavarta őket áhítatos meghatottságukban. Ez pedig már hiba. Hiszen ha valamikor, úgy épen az úrvacsorával éléskor a legfogékonyabbak a szívek; ilyenkor kell megragadni minden eszközt arra, hogy őket bűnbánatra, lelki töredelemre, Isten előtt való megalázódásra vezessük, s úgy vigyük őket az Irgalom Atyjának lábaihoz. Az új liturgiális könyv szerkesztésénél azért melegen ajánlom különösen az úrvacsorai imák szövegének megkötöttségét. Hogy a Révész-féle imák lesznek-e azok vagy más új szöveget vesznek fel: nem törődöm vele; csak legyenek azok egyszerűek, igazak, frázis és bölcselkedés nélküli buzgó imádságok. A tervezet többi része ellen nincs semmi megjegyezni valóm. Csupán arra akarom felhívni a konvent figyelmét, hogy a mi egyszerű falusi gyülekezeteinknél megvan, a városi gyülekezeteknél is megvolt valamikor régen, az a szép szokás, hogy a gyermekágyból felgyógyult asszony, ereje, egészsége helyreállta után, első kötelességének tekintette, s nálunk még ma is annak tekinti, felsietni az Úr házába s ott buzgó szívvel, hálás lélekkel megköszönni Istennek tapasztalt irgalmát, megtartó kegyelmét, s a lelkész áldását véve veszi kezébe ismét háztartásának dolgait, viseli tovább Istenben bízó lélekkel az élet terheit. Hát ez szép szokás, jó szokás. A vallásos léleknek nemcsak szüksége és óhajtása, de érdeke az egyháznak is, mert világos kifejezését láthatja benne annak, hogy még él híveinek lelkében az Istentől való függésnek és az Isten iránti hálának, egyszóval a vallásosságnak érzése. Az egyházkelés — így nevezték ezt a régi agendális könyvek — az egyháznak női tagjait egy szállal odakötötte az egyház testéhez. A mai rideg, számító korban ezeket a szálakat erősíteni kell, nem pedig széttépni. Meg vagyok győződve, hogy az egyházkelés szertartásának kihagyása a „Megáldási szertartások" közül csak tévedésből és semmiesetre sem szándékos megfontolással történhetett. Midőn azért a református liturgiának egységesítésére tett e kísérletet örömmel üdvözlöm, annak összeállítását jónak, helyesnek tartom: kívánom, hogy szolgáljon az meglazult vallásos életünk felvirágoztatására. Módra Imre, ref. lelkész.