Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-06-11 / 24. szám

a vasárnap délelőtti isteni tisztelet alkalmával, a pásztori áldás után kell végbemennie, ekképen: A felesketendők kiállanak az úrasztalához, hol a L. az illető hivatalra tartozó rövid biblikus beszéd (sz.) után őket a megállapított esküminta (k.) szerint felesketi, rövid könyörgéssel (k.) megáldja és kézfogással elbocsátja. A presbitérium által alkalmazott hivatalnokok, szolgák felesketése a presbitérium előtt megy végbe rövid intelem és áldáskivánás kíséretében. 57. §. Tanítók, énekvezérek az egyházmegyei közgyűlés előtt esketendők fel. 58. §. Magasabb fokú egyházi elöljárók, ú. m. az egyházmegyei és egyházkerületi tisztviselők felesketése az imádsággal megnyitott közgyűlés elején, a megállapított esküszöveg elmondatásával, menjen végbe, a szokásos üdvözlő és programmbeszédekkel együtt. A püspöki programmbeszód is idetartozik. ZÁRÓHATÁROZAT. 29. §. Az itt, lényeges vonásokban megállapított isteni tiszteleti rendtartás részletes kidolgozásával, megfelelő liturgiás könyv szerkesztésével és közrebocsátásával az egyetemes konvent bizatik meg. ISKOLAÜGY. Énektanításunk és a konventi tanterv. (Folytatás.) A ki figyelmesen hallgatta az előbbieket, könnyen észrevehette s ha eddig tán gyanakodott, teljesen megnyugtathatta magát a felől, hogy én, mikor a konventi tanterv valódi czélját bírálom, egyáltalában nem vagyok ellensége a vallásos éneklésnek. Az előbbiek világosan mutatják, hogy én nem akarom korlátozni a vallásos éneklésnek sem anyagát, sem területét, mert a miről eddig szó volt, az csupán az énektanítás módszerére vonatkozik. Én tehát nem azt hibáztatom, hogy a konventi tervezet minden sorából kitetszoleg a vallásos éneklést állította előtérbe, csupán azt, hogy minden áron, kellő elméleti alap nélkül is sürgeti a vallásos éneklést s ezzel fentartja és folytatja azt a régi, rossz rendszert, mely nem méltó sem a lélektannak, sem a nevelés tudományának mai állásához. És valójában nincs itt egyébről szó ; de hogy a vallásos éneklésnek ily egyoldalú czélul kitűzése egyéb tekintetben is ferdeségekre vezet, megláthatjuk magából a konventi tantervből. Hogy a tervezet készítői előtt csakugyan fő és legfőbb czél gyanánt a vallásos éneklés állott, legfőbb bizonyítékom abban van, hogy az egyházi énekek puszta begyakorlására épen két annyi időt fordíttat, mint az elméletre s az ezzel járó gyakorlatokra; sőt, a mi majdnem még egyszer annyit jelent, a felső négy osztályban, a hol a tanításra fordított idő legjobban kamatozik, semmi egyebet nem ír elő az egyházi énekek puszta gyakorlásánál. Ezen eljárásnak az oka igen világos és újra visszavezet bennünket ahhoz a módszertani tévedéshez, melyről csak az imént volt szó. A mindenáron való énektanításnak ugyanis, a mely kellő elméleti ismeretek nélkül akar gyakorlati eredményeket elérni, egyetlen eszköze van czélja elérésére, mibe az értelmetlen, magoló tanuló is kapaszkodik, hogy t. i. igyekszik a felvett anyagot minél többször ismételni, ismételni és újra ismételni. Érdekes e tekintetben s a szóban forgó dolgot szépen megvilágítja egyik-másik felekezetnek, pl. a római katholikusoknak az eljárása. Nekik még nagyobb gondjuk van az egyházi énekekre, mint nekünk; ám azért elméletet csak itt-ott tanítanak valami keveset, s hogy mégis czélhoz jussanak, 100—120 kiválasztott tanulót karban heti 3, 4, sőt 6 órán át is gyötörnek. Mi ennél jobban állunk, mert legalább heti 1 órát elméletre fordítunk a 4 alsó osztályban; de ennyi egyáltalában nem elégséges arra, hogy megkönnyítse, termékennyé s felüdítővé tegye azt a rengeteg időt, melyet az egyházi énekek mechanikus bemagoltatására fordítunk. En meg vagyok győződve, hogy ily sok idő alatt, a mennyit a konventi tervezet a vallásos énekre szán, azzal a régi magoltató módszerrel is be lehet vágatni azt az 50—60 dallamot, melyre szükség van. Úgy látszik tehát, mintha czélhoz értünk volna. De vájjon mi lesz azzal a szegény gyermeki lélekkel, a melyet 8 éven keresztül ily módon gyötörnek ? Gondoljunk csak a magunk gyermekségére, a kikbe jórészt így verték belénk az egyházi énekeket! Azt hiszem, felesleges hosszasan bizonyítgatnom, hogy ez eljárás szeretet helyett unalmat, jókedv helyett kedvetlenséget okoz; s minél több időt fordítunk rá, annál inkább. Vegyük fel pl. a XLII. zsoltár dallamát. Ha énektanításunk főczélja az elméleti ismeretek elsajátítása volna, akkor is e kedvelt dallam néhányad magával, mint a kóta-ismeret elsajátításának eszköze, már az I. osztályban tanítás alá kerülne; ám azért az eszközzé létei egyáltalában nem csökkentené azt a hatást, melyet a konventi tanterv e zsoltárnak szánt. A legnagyobb áldás azonban az lenne, hogy e zsoltár dallamát csupán egyszer kellene megtanulni s minél tovább haladnának a tanulók az elméletben, annál jobban felfognák és méltányolnák e dallam szépségeit. Most pedig mi történik? Előveszik ezt a zsoltárt az I. osztályban. Van egynéhány tanuló, a ki már otthonról, vagy az elemiből tudja, de azért nekik is mechanikailag utána kell énekelni a vezetőnek. Míg a többi kínlódik az emlézéssel — mert ez csupán kegyetlen emlózés — addig a tudók unatkozva mormolják a többivel. Végül az unatkozók száma úgy megszaporodik, hogy a legsutább fülűek is tudják. Ez azt jelenti, hogy kész a kosár. S mit csinálnak azután? Azután sem csinálnak egyebet, mint eddig. Előveszik a 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8. osztályokban újra és újra, s hogy el ne feledjék, folytonosan ismétlik. E közben pedig lelkűknek csupán