Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-04-09 / 15. szám

Ezzel — úgy tudom — semmi újat se mondtam; ugyanezt hangoztatták az utóbbi évtizedekben igen sokan, például — hogy csak korunk legkiválóbb theolognsát, a Prot. Egyházi és Isk. Lap nagynevű megalapítóját, sokáig szerkesztőjét, említsem — Ballagi Mór, a ki egész életében küzdött az úgynevezett pietizmus ellen. A Prot. Egyli. és Isk. Lapban beszédemet ért megrovással szemben ki kell még jelentenem, hogy mikor a pietistáknak ref. egyházunkra nézve felfogásom szerint veszélyes irányzatai ellen beszéltem, ép oly távol állott tőlem minden, de minden személyeskedés, mint a hogy az köz- és magánéletem semmiféle vonatkozásában sem fér össze természetemmel ós elveimmel. Ebbeli elveimet a mostani papválasztási mozgalmak között is rendületlenül vallom és követem, s nem volt pártunknak egyetlen egy értekezlete sem, a hol a párthíveket én arra ne kértem volna, hogy a személyeskedéstől s a papválasztás méltóságával össze nem egyeztethető mindenféle eszköztől a legrigorózusabban tartózkodjanak. Hiszen inkriminált szavaim is épen azt igazolják, hogy engem elvi szempontok vittek bele — legszentebb meggyőződésem alapján — a papválasztás küzdelmeibe, és én még annak a sok tekintetben kiváló jelöltnek személyét se bántom — nincs is rá se okom, se jogom — a ki köztudomásúlag a pietizmust képviseli a jelöltek között. Hangsúlyozom még, hogy elvi ellenfeleimnek nemcsak személye iránt vagyok köteles kímélettel. — de mindig igyekszem türelemmel lenni meggyőződéseikkel szemben is. A csalhatatlanság dogmája sem fér össze a protestantizmussal, s én a magam részéről a világért se akarok biró lenni abban a kérdésben, vájjon én járok-e a magyar protestantizmus igaz útjain, s nem a pietisták-e, — vagy pedig hogy én tévelygek hamis irányban, s ők követik az igazit? Fogadja egyébként igen tisztelt Szerkesztő úr igaz tiszteletem kifejezését. Budapesten, 1905. márczius 31. Legifj. Szász Károly. * * * E nyilatkozathoz, a melyet a Molnár Hugó visszalépésével megváltozott körülmények között csak az író egyenesen kifejezett kívánságára közöltem, a következő megjegyzéseket tartom szükségesnek hozzáfűzni. 1. Szívesen veszem tudomásul, hogy a M. Szó közleménye nem a párt által szövegeztetett s ez kifejezéseiben nem egészen egyezik meg a pártgyűlésen elhangzott beszéddel. Szívesen veszem tudomásul azt is, hogy nyilatkozó beszédével nem a jelöltek egyike ellen támadt és távol állott tőle minden személyeskedés. Régtől fogva jól ismervén a nyilatkozót, hiszem, hogy beszédének nem volt személyeskedő és az egyik jelöltet az által kisebbíteni akaró tendencziája. Azon csodálkoztam volna, ha az lett volna. Engedjen meg azonban az én nyilatkozó barátom, ha mindezeknek elismerése daczára is kijelentem, hogy beszédét nem tartom, minden elvi alapon állása daczára is, szerencsésnek. Nem, mert ha ő maga talán elvi alapon szólott is, de azt, a mit mondott, ismerve a helyzetet, pártja hívei személyes vonatkozásúként foghatták és fogták is fel és a pályázók egyike ellen irányították, a mi felől személyes érintkezéseim tanúskodnak. így tehát a beszéd, a nyilatkozó intencziója ellenére, olyan eredményre vezetett, a mely az egyik jelölt kisebbítésére szolgált. 2. Nyilatkozó a magyar ref. egyház körében az újabb időben támadt és a protestantizmussal, különösen pedig a magyar kálvinista egyház szellemével össze nem férő, sőt azzal ellentétben álló irányzat alatt a pietizmust érti. En olyan pietizmusról, a mely magyar ref. egyházunk ősi alapjait bontogatná s a mely a hollandiai és németországi pietizmus szélsőségeibe csapna: nem tudok. Azt tudom, hogy vannak többen, s számuk, Istennek legyen hála, folyton szaporodik, a kik belátták, hogy pusztuló, vagy a legjobb esetben is csak stagnáló, sablonokba és bürokratizmusba merült magyar prot. egyházunk állapota sok tekintetben elszomorító, s hogy egyházaink felemelésére s felvirágoztatására nem elégségesek a külső védőfalak, sem az állam segedelme, hanem az is szükséges, hogy személyes és közegyházi hitéletünk az evangélium savával megízesíttessék s kovászával áthattassék. Ezek arra törekesznek, hogy az egyházon belül működve, az evangélium buzgó hirdetésével, a lelkek intenzivebb gondozásával, a krisztusi védő és megmentő szeretet munkáinak gyakorlásával újból felemeljék egyházunkat és annak ma inkább csak üres formáit evangéliumi élettel és erkölcsiséggel töltsék meg. Ez azonban nemcsak hogy nem ellenkezik sem a keresztyénség, sem a magyar kálvinizmus ősi alapelveivel, hanem épen azokból következik. Vájjon az én nyilatkozó barátom boldognak, erősnek, virágzónak látja-e a magyar kálvinizmust? Vájjon nem tartaná-e szükségesnek, hogy annak életébe nagyobb mértékben belevitessenek az evangélium erői, mint a mekkora mórtékben ma benne élnek ? Ha igen, vájjon tud-e más módot arra, mint azt az élő, ható, alkotó evangéliumi tevékenységet, a melyet a pietistáknak nevezett buzgó egyháztagok gyakorolnak ? S végül még valamit arról az előttünk félelmes külföldi pietizmusról. Annak az irányzatnak, a melyet „pietizmus" néven ismerünk a protestáns egyház 17— 18-dik századbeli történetében, kétségtelenül voltak beteges formái, túlzó képviselői. De ma már nem ítélnek a felől úgy, mint a holt betű-orthodoxia idejében. Ma már még a vele nem rokonszenvezők is kénytelenek elismerni, hogy a pietizmus „jótékony ellenméregnek bizonyult a vallásos öntudatnak az orthodoxia uralma alatt lábrakapott halálos dermedtségével szemben" s hogy az jó gyümölcsöket is termett. (Zoványi: Theol. Ismeretek Tára. III. köt. 82—83. lap). A pietizmus teremtette meg a protestáns egyházban a belmissziót, utána a külmissziót; ez alkotott virágzó keresztyén humanitárius intézeteket, bibliaterjesztő társaságokat;