Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-01-08 / 2. szám

prot. egyház „Véleménye" kifejtette; ámde programm és megvalósítás között még óriási a távolság. Hiszen hallottunk kormányprogrammot már eleget, a mely nem volt szűkmarkú az ígéretekben ; de olyan kormányt, a melyik mindazt valóra váltotta volna, a mit igért, még nem láttunk egyet sem. Az esetleges új kormány is tehát programmjába veheti ugyan a mi jogos igényeink kielégítését ; de hogy a mai nehéz és az olyan kérdések megoldására, mint az 1848. XX. t.-cz. végrehajtasa, épen nem alkalmas viszonyok között mikor juthat s jut-e egyáltalán Ígérete beváltására, — senki meg nem mondhatja. De ugyanez a veszedelem fenyeget bennünket azon esetre is, ha a mostani kormány képes lesz megtartani poziczióját. Az államnak oly sok, életbevágó érdeke vár már kielégíttetésre, hogy azok miatt a mi jogos igényeink honorálása kénytelen leszorulni, még a kormánynak minden jóakarata daczára is. Mi tehát a helyzet? Az, hogy az 1848. XX. t.-cz. végrehajtása s annak kapcsán egyházi adórendezésünk ügye krízisbe jutott. Mások talán azt mondanák: csak megfeneklett egy időre. Én azonban azt mondom: krízisbe jutott. Krízisbe jutott pedig annak következtében, hogy ha bár egyházunk vezetői előbbrevalónak tartják is — s én is annak tartom — az állam megakadt gépezetének megindítását és rendes funkczióra képesítését, s ebből folyólag úgy gondolkoznak : várhatunk még, — de nem így gondolkoznak azok a lelkipásztorok, a kik évek óta biztatgatják híveiket a terhek könnyebbítésével s csak ezzel a biztatgatással vehetik rá azokat a terhek önmegadó viselésére; s nem így gondolkoznak az elviselhetetlen terhek alatt nyögő egyháztagok, a kik csak a közeli jobb jövő reményében hordozzák a nyakukba vett, vagy nyakukba vetett nehéz igát. Mi lesz ezekkel az Ígérgető pásztorokkal? Mi lesz a megkönnyebbíttetést epedve váró egyháztagokkal? Ezek a kérdések azok, a melyek aggodalommal töltenek el engem azon esetre, ha az adóreformnak állami segítséggel keresztülvitele beláthatatlan időkre elodáztatik? S ezek az aggodalmak nemcsak az én lelkemben támadnak fel. Feltámadtak már a segedelmet váró gyülekezetek pásztorainak lelkében is. Mit mondanak, mit mondjanak reménykedő és türelmetlenkedő híveiknek, hogy hamis prófétáknak, hiú ígérgetőknek ne minősítsék őket? Mivel "nyugtassák őket s mivel biztatgassák terheik tovább emelésére? Nehéz helyzet ez, a mely a pásztorok tekintélyének, becsületének alászállásával, a gyiilekezetek megbomlásával fenyeget és kiszámíthatatlan károkat okozhat anyaszentegyházunknak. Egyházi adózásunk reformja s vele együtt egyházunk belső békéje krízisbe került tehát valóban. Quid nunc? — ez a kérdés. A feleletet reá majd jövőre igyekezem megadni. Hamar István. ISKOLAÜGY. » A tanítói fizetésekről. Quem dii oderunt, paedagogum fecerunt! — ez a mondás szállóigeként öröklődött nemzedékről-nemzedékre, a régi római világtól kezdve mind e mai napig. S hogy fenn tudta tartani magát mindezideig, bizonyára nemcsak a mondás külső klasszikus formájának tulajdonítható, hanem főként annak, hogy tartalmában olyan szomorú igazságot fejez ki, a mely csaknem sarkigazságképen tűnik fel. Valóban, a római világ óta nagyot változott az emberi társadalom képe. De egyben maradt a régi, t. i. hogy a paedagogusok, a nevelők munkája, főként az alsó fokokon, még ma sem tudta megnyerni azt az erkölcsi és anyagi méltánylást, a mely pedig azt méltóképen megillethetné. A panasz, a keserűség eléggé hangzik is e miatt az érdekeltek ajakáról; de a világ füle, úgy látszik, csak igen lassan nyílik fel azok meghallására. Vagy ha a fülek megnyílnak is, de már a szivek sokkal kevésbbé ; a kezek még ennél is kevésbbé indulnak munkára, hogy a méltó panaszok és keserűségeik okait megszüntetni igyekeznének. Különösen így van ez minálunk, magyaroknál, a kik népiskolai tanítóinkat még mindig csak oly nyomorúságos javadalmazásban és oly csekély erkölcsi méltánylásban részesítjük, hogy csoda, hogy iskolai oktatásunk azon a fokon is áll, a melyen az évi kultuszminiszteri jelentések felmutatják. Nem mondom én azt, hogy 1868 óta nem történt jelentős haladás a népiskolai tanítók munkájának erkölcsi és anyagi elismerése terén. Sőt tudom, hogy a régibb állapotokhoz képest oly jelentős a haladás, hogy szinte azt kell mondanunk, hogy egy másik életpálya terén sem jelentősebb, mint épen ezen. Hiszen a régi, bizonytalan, alku szerinti tanítói fizetések helyébe lépett a törvény által megállapított és megkövetelt biztos jövedelem; behozatott az ötödéves korpótlék és szerveztetett a tanítóság nagy áldására az országos nyugdíjintézet, s megadatott a lehetősége annak is, hogy a községi és felekezeti iskolafentartók állami segítséget vehessenek igénybe a minimális fizetések és a korpótlékok biztosítására. De mégis, mindezek daczára is az az igazság, hogy népiskolai tanítóink anyagi javadalmazása