Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-03-12 / 11. szám

képesítéssel bíró rendes kántoroknak biztosít nyugdíjat." De ugyan, mi összefüggésben áll a tanítói oklevél a kántori nyugdíjjal? Hiszen az a kántor nem gyermektanításra van hivatva, hanem mint zenei szakember, az orgonakezelésre és énekvezetésre alkalmaztatik egyházaink által. A kántorok és énekvezérek zenei tudományát pedig sem a theologia, sem a tanítóképezde nem nyújtja, hanem az illetők kell hogy az autodidaxis útján szerezzék meg a kellő praxist. Minden lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy tanítóinkból lett kántoraink milyen gyenge orgonisták; míg magánúton végzett, de tanítói oklevéllel nem bíró kántoraink, mintegy reá születve a zenére, valóságos művészek az előbbiekhez mérten. Miért kell tehát ezeknek tanítói oklevél ahhoz, hogy az egyházi énekeket tanítani képesek legyenek? Nem sokkal inkább megfelelő-e hivatásuknak az ének- vagy zenetanári oklevél ? Vagy nem megfelelőbb-e a kántori oklevél, mit a tan.-kép. zenetanárától nyerhetnek? Miért lehet a nyugdíjintézetnek tagja az olyan kántor, a kinek lelkészi oklevele van ? Hiszen a theologián senkit sem képeznek kántorrá! S ha ezek tagjai lehetnek a nyugdíjintézetnek, ép úgy tagjai lehetnek az olyanok is, a kik magánúton, tanítói oklevél nélkül, nyerték zenei kiképeztetésüket, vagy ha oklevéllel nem rendelkeznek is, de már évek hosszú sora óta dicsérik Istent gyülekezeteinkben. Bizonyára megérdemlik ezek is a nyugdijat. Különösnek tűnik fel előttem az „alapszabálytervezet" 1. §-a mely az intézet czímét nevezi meg. Különösnek tetszik pedig azért, mert ezen intézet nemcsak a lelkészek, de lelkészi jelleggel bíró vallástanárok és kántorok nyugdíjintézete is leend. Miért ne hangsúlyoznánk tehát már a czímben is azt, a mivé az intézetet tenni akarjuk? Nem csak a czím jobb hangzása, de a kántori hivatás tiszteletre méltóbbá tétele is úgy kívánja, hogy ezen egyetlen egy intézményben a kántori név is szerepeljen s legyen: „Országos ev. ref. lelkészi és kántori nyugdíjintézet." A 4. §. azon pontjára, hogy: „a belépési kötelezettség alól azonban kivétetnek a 65-ik életévüket már betöltött tisztviselők", igen helyesen jegyzi meg Péter Mihály lelkész úr, közelebbről közölt hasonló irányú czikkében, a midőn ezt mondja: „Hát tehetnek ezek a lelkészek arról, hogy ők már 64 évesek?" Bizony, születnünk kellett s ha élünk, meg is vénülünk. S azon agg egyházi tisztviselőink, kik életük javarészét az egyház és a haza szolgálatára szentelték, vájjon hív sáfárkodásuk jutalmául azt érdemlik-e, hogy kirekesztessenek a nyugdíjintézetből ? Mivel vagyunk mi érdemesebbek erre, mint öreg társaink? Vájjon tesziink-e mi annyi jót egyházunknak, hazánknak, a mennyit ők már tettek? Alig hiszem, hogy mi méltóbbak legyünk a jutalmazásra, a nyugdíjra, mint 65 éven felüli kartársaink. Ugyancsak az 5-ik §-ban a nyugdíjévek méltánytalanul állapíttattak meg, a midőn azt mondja a javaslat, hogy: „Állandó nyugdíjra csak azok a tagok tarthatnak számot, kiknek betöltött 24. életévüktől számítottan 10 rendes szolgálati évük van". Ez helyes lehet a lelkészekre és a lelkészi jelleggel bíró vallástanárokra vonatkozólag, kik 22 éves korban végezve, még pár évig káplánkodnak. Ellenben a kántorok, kik már 20 éves korukban végeznek, s igen könnyen megeshetik, hogy álláshoz is jutnak, mint ilyenek 4 évig kénytelenek lennének beszámítás nélkül működni hivatalukban. A 6-ik §. értelmében úgy a lelkészek, mint a kántorok nyugdíjigénye nem egyenlő nagyságú összegben állapíttatik meg, hanem a fizetés nagysága arányában. Ez a tervezet sem számol a gyakorlati élettel. Mert hány esetben megtörténik az életben, hogy a sokkal gyengébb talentummal bíró egyének zseniálisabb pályatársaikkal szemben elnyerik a fényes fizetéssel bíró állásokat, míg a nagyobb képzettségű, de talán nem oly szerencsés külsővel bírók izzadva küzdenek egész életükön át a mindennapi létfentartásért ? Már most czélja lehet-e a nyugdíjintézetnek, hogy a szerencse karjára emelteknek, a kik gazdag fizetésből, önmaguknak és családjuknak minden kényelmet megadva vígan élik le életük napjait, még nyugalomba vonulásukkor is magasabb nyugdíjat adjon, mint azoknak, a kik, mint munkabírók, hasonló kedvező helyzetbe nem jutottak? Szerény nézetem szerint a nyugdíjintézet hivatása inkább az volna, hogy az élet visszásságait némileg kiegyenlítse és legalább is a munkaképtelenség éveiben juttassa el a kevésbbé szerencséseket is az egyforma jutalmaztatáshoz. Miért adjunk annak többet, ki egész életén át gondtalanul töltötte le éveit, mint annak, a ki a szakadatlan munka verejtékezése közben dolgozott? Tehet-e az ilyen arról, hogy minden jó tulajdonsága mellett a kis fizetésről nagy fizetésre nem vitte el jó szerencséje ? Törekedjünk tehát arra, hogy az ilyenek sorsán legalább agg korukban enyhítsünk; mert a nagy fizetéssel bírók kevés önmegtagadással is tehetnek félre, takaríthatnak meg javadalmaikból. Méltán kifogás alá vonható a 10-ik §-ban foglalt szolgálati idő mejelölése után eső járulék is, a mennyiben túlcsekély összeg állapíttatik meg a munkaképtelen egyh. hivatalnok számára. Vegyük fel pl., hogy szolgáljon az illető kántortanító 9 évig s egyh. funkcziója következtében kapjon valami gyógyíthatatlan betegséget (hangelvesztés, tüdővész, idegbaj stb.), a melynek minden nap ki van téve, különösen téli temetések alkalmával. Már most 9 évi fungálás után kapja végkielégítésképen évi fizetését: 600—800 koronát, a mely összeg még a gyógyítás kísérletezésére sem elegendő. Hátha még 1—2 évig élni is talál az illető, mi lesz vele és családjával ? Végső megjegyzésem a 11-ik §-ra vonatkozik, a mely a nyugdíjösszeg kifizetésének határidejét 1

/í

évenkénti terminusokra szabja meg. A három havi várakozás az amúgy is ezen összegre ráutalt élvezőre túl hosszadalmas volna. Czélszerünek tartanám egyhavi időközök-