Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-03-05 / 10. szám

ugyan, de a mely igazán csodás lehetőségek országa. Másnap pedig a glasgowi lelkészek egy csoportjának biblia- és imaóráján vettem részt s az összegyűlt lelkészeknek kellő felvilágosításokat adtam egyházaink újjáalakítását czélzó törekvéseinkről. Június 20-án hagytam el Glasgowot s Dumfriesbe mentem, hol Weir Róbert és kedves neje összegyűjtötték az ott lakó lelkészeket s azonkívül a különböző gyülekezetek színe-javát. Saját lakásuk egy nagy termében fogadták a vendégeket s kedélyes teázás után felvezettek bennünket egy másik nagy terembe, liol felszólítottak előadásom megtartására. Elmondottam nagy vonásokban Magyarország történetét ; szóltam a protestáns egyházak megalakulásáról, a török korszakról s az azt megelőző és követő küzdelmekről. Majd rátértem a szabadságharcz ismertetésére, a 67-iki kibékülésre s az utóbbi 40 év nagy munkájára. Végül budapesti képeket mutattam be az érdeklődő vendégeknek, a kik egy lelkész indítványára ünnepélyesen köszönetet szavaztak. A gyűlés napja után még egy ideig Dumfriesben maradtam s jún. 24-én utam utolsó állomására, Liverpoolba siettem. Liverpoolban a presbiteri szervezetű ref. egyházak nagygyűlésére mentem, a mely azonban csak 28-án kezdődött. A közbeeső időt tehát Liverpool vallásos intézményei tanulmányozására fordítottam. Erősen eltökéltem, hogy beszédtartásra nem vállalkozom, a míg a nagygyűlés meg nem kezdődik. De bizony addig kértek s kényszerítettek, a míg ráálltam, hogy mégis szólok. Egyik beszédemet a -huszonegyediket -— szegény kivándorlóknak tartottam, a másikat pedig e kivándorlók közt munkálkodók előtt. E buzgó emberek az úgynevezett Strangershome-ba gyűjtik össze a kivándorlókat ; ellátják őket vallásos táplálékkal, jó tanácscsal s védik őket gonosz kúfárok ellen. Megígérték, hogy az esetleg odajövő magyarokra is lesz gondjuk, s éppen barátságos magatartásuk vitt arra, hogy az általuk pártfogolt kivándorlókat vigasztaljam, bátorítsam, másfelől a köztük munkálkodókat a mi védő és mentő munkánk felől tájékozzam. Végre eljött június 28-ika s megkezdődött a ref. egyházak nagygyűlése, a melyen mint a hazai ref. egyház egyik küldötte vettem részt. A gyűlés június 28-tól július 7-ig tartott s a hivatalos programúi szerint nekem július 6-án kellett szólnom a magyar ref. egyházról. Azonban mielőtt hivatalosan rám került volna a sor, háromszor is indíttatva éreztem magam a felszólalásra. A különböző és nagyon tanulságos felolvasások után ugyanis szabad vita folyt s abban az vett részt, a ki akart. Egy alkalommal a konfessziókról indult nagyon érdekes eszmecsere. Sokan vitatták, hogy a konfessziókat meg lehet változtatni, de az Isten igéjével összhangzásban. Úgy éreztem azonban, hogy az eszmecsere, bár nagyon érdekes, de nagyon elméleti, mert hiszen épp' az a kérdés: mi az Isten igéje ? Manapság olyan álczázott módon akarják sokan a biblia tekintélyét tönkre tenni s igazán komoly tudóshoz nem illő módon, sokszor teljes felületességgel annak legszentebb lapjait kitépik. Jelentkeztem tehát szólásra s kifejtettem nézeteimet. Elmondottam, hogy a konfessziók változtatása és módosítása kérdésében nem szabad a hitetlenekkel egy követ fújnunk. Másfelől azonban jó volna a régi komor hitvallások helyébe az evangeliomi tények és igazságok megtartásával derültebb és vonzóbb hitvallásokat tenni. Utóvégre is a mi Istenünk a szeretet Istene, a ki a Megváltóban hozzánk közeledik s a hitvallásban úgy kellene róla bizonyságot tennünk, hogy a lelkek vonzódnának feléje s ne pedig visszataszítva éreznék magukat. Egy más alkalommal a reformáczióról való megemlékezés kérdésében szólaltam fel. Arról természetesen református gyűlésen szó sem lehetett, hogy a reformáczió megülésére külön ünnepet indítványozzon akárki is. Ünnepnapot a ref. keresztyén egyház csak az Isten határozott rendeletére vagy nagy cselekedeteinek emlékezetére tarthat. De hogy a reformáczióról, mint az Isten munkájának egy nagyszerű eredményéről a keresztyénség valamikor külön is megemlékezzék, erről volt szó, s míg a franczia küldöttek november első, én október utolsó napját ajánlottam. Fájdalom, megegyezés nem jöhetett létre. Utolsóelőtti beszédemet a kontinentális bizottság jelentése előterjesztése után tartottam. Köszönetemet fejeztem ki dr. Matthews úrnak s dr. Enod úrnak, az amerikai reformátusság egyik vezéregyéniségének, hogy hazánkat meglátogatták, s elmondtam, hogy Magyarországon ma már más világ van, mint 100 évvel vagy 50-nel ezelőtt. Elmondtam, hogy a brit és a külföldi bibliaterjesztő társaság a jubileumi évben egy díszbibliát ajánlott fel az ősz uralkodónak, a ki azt kegyesen elfogadta. Végül július 6-án György Endrének, a másik magyar küldöttnek a felszólalása után megtartottam a 26-ik beszédet. Először a magyar népről szóltam, s hangsúlyoztam, hogy az, a mióta mostani hazájában él, mindig a szabadság és műveltség mellé állott; hogy e sok kiváló tulajdonsággal bíró népre az evangeliom gyakorolt nemesítő hatást. Elmondtam, hogy mily nagy áldozatkészséget tanúsítottak a ref. egyház tagjai, hogy nemcsak lelkészi állást szerveztek 2000 helyen, hanem majdnem mindenütt a templomok mellett elemi iskolákat is építettek s hogy az elemi iskolákon kívül közép- és felsőiskolákat is tartanak fenn. Megemlékeztem arról is, hogy a magyar ref. egyház az utóbbi időkben kap ugyan államsegélyt, de hogy a hívek azért ma »is óriási terheket viselnek. Végül kifejeztem azt a meggyőződésemet, hogy a külső ós nagyszerű gépezet nem elégséges az egyház felvirágoztatására, s hogy a Lélek erejére van szükség, a mely élő hitet kell hogy keltsen az egyesekben. És utaltam a kedvező jelekre, a különféle egyleti tevékenységekre s arra, hogy a mértékletességi kérdések is napirendre kerülnek, valamint a diakonissza-ügy fellendülésére is. Legutoljára pedig annak a meggyőződésemnek adtam kifejezést, hogy ha külföldi testvéreink rokonszenvükkel