Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-02-19 / 8. szám

V. Kivándorlás. 1903-ban a kivándorlók száma ismét emelkedett. A hazai közigazgatási hatóságoktól gyűjtött adatok szerint ez év folyamán 68457 egyén vándorolt ki. Jóval kedvezőtlenebb képet mutat a kivándorlás 1903. évi alakulása azon külföldi kikötők adatai szerint, melyekben a tengerentúlra vándorlók hajóra szállnak. így csak a magyar kivándorlók által leginkább igénybe vett fontosabb kikötőket véve, Hamburgon és Brémán át 93,029, Antwerpenen és Rotterdamon át 26.554, Genuán át 338, ezen öt kikötőn át együttvéve 119,921, tehát 28,159-czel több magyar honos hagyta el hazáját 1903-ban, mint az előző évben. Hogy a kivándorlási láz oly értékes népelem közt, mint a milyen a bánsági németség, egyre terjed, e tény a kivándorlás újabb alakulásának egyik kedvezőtlen tünete. A nők számának szaporodása a kivándorlásban részint arra mutat;

hogy egész családok vándorolnak ki, részint a családalapítást ott elősegíti s ez mindkettő a kint való végleges megtelepedést könnyen maga után vonja, Csökkenőben van a tótok és ruthének kivándorlása, nyilván azért, hogy ezeknél a kivándorlás már úgyszólván maga magát megemésztette s nincs alkalmas egyén a kivándorlásra; emelkedőben van a magyarság és a bánsági németség kivándorlása A kivándorlás czéljául szolgáló államok közt első helyen — szinte fölösleges is említeni Amerika állott, kicsi híján 90%-kal, a második helyen Románia, bár az előző évi 4580'-ról 3567'-re csökkent az oda kivándorlottak száma. Feltűnő, hogy a visszavándorlók száma 1903-ban az előző két évhez képest erősen emelkedett. Nem lehet eldönteni, hogy mily része van ebben az adatgyűjtés javításának s mily része az 1903. évi hazai és amerikai gazdasági állapotoknak. A visszavándorlók számát a kivándorlókéval összevetve, a visszavándorlás legkedvezőbb a tótoknál, legkedvezőtlenebb a németeknél. Sokat lehetne, sőt kellene is e megdöbbentő számok felett nemcsak nemzetgazdasági, de egyházi szempontból is elmélkedni, főleg pedig cselekedni. (Folytatása következik). Homola István. Az új énekeskönyvről. Az a mozgalom, melyet a birálgatások tekintetében az új énekeskönyv próbakiadása támasztott, úgy. mint a hánykódó tenger moraja, lassanként megszűnt s elcsendesedett. Visszahúzódtunk a tétlenség unalmas odújába. Pedig mily sokan voltak ref. egyházunk tagjai között, a kik lelkök örömérzetétől áthatva azt remélték, hogy az új énekeskönyv megteremtése hamarosan befejezést nyerend. A bírálatok elhangzottak, s utánuk beállott a néma csend. Gyülekezeteink lelkesülni tudó tagjai, a kiknek érdeklődését felköltöttük énekügyünk iránt, várva-várják az új énekeskönyvet, hogy éhező lelküket táplálhassák. De az új énekeskönyv még mindig nincs! Egyházi énektanításunk iskoláinkban eredménytelen, mert az énekeskönyv hiánya folytán a szöveg betanítása nehéz és időrabló, a szülők pedig, miután már sejtik az új énekeskönyv életbeléptetését, rá nem vehetők zsoltárbevásárlásra. Mi lesz így velünk ?! Csaknem 27 esztendeje, hogy új énekeskönyvünk elkészítésével foglalkozunk s munkánk még e mai napig sem termette meg a kivánt gyümölcsöt, Nem, mert könnyen vagyunk vele, halogatjuk, gondolván: ráérünk még, ha nem, holnap, s észre sem vesszük, hogy mily óriási hibát, bűnt követünk el könnyelmű halogatásunkkal, s gyülekezeteinkben mennyire kevesbedik az éneklő hívek száma. — Miért? Mert az egyházi énektanítók nagy része, jelenlegi énekdallamainkat nem ismerve — azokat az iskolában nem tanítja, azon téves nézettel indokolván mulasztását, hogy: miért tanulja meg a régi dallamokat, a mikor már rövid idő nmlva új énekek lesznek. Arra persze nem gondolunk, hogy az új énekeskönyv dallami része nagyobbrészt a régi énekesből lesz átplántálva-Ilyen ex-lex állapotok között zajlanak le évek-évek után, s míg a világ minden tekintetben fokozatosan halad, lépést tartva a modern korral, addig zsoltáraink szövege elavult nyelvezetével a mai nemzedék előtt szinte érthetetlen és sokszor szolgál, a vallásos élet nagy veszedelmére, gúny és nevetség tárgyául. így következik be, hogy gyülekezeteink restelnek énekelni, s e restelésnek közvetlen folyománya a vallás-közöny. Vájjon, ha ily szomorú eredményt látunk, eszünkbe jut-e, hogy ennek okai mi vagyunk, a kik az úr szőlőjében munkálódunk? Legyünk tehát tettre készek s munkáljuk anyaszentegyházunk lelki növekedését. Hiszem, meg vagyok róla győződve, hogy vannak többen, kik az új énekeskönyv tökéletesbítésén naponként dolgoznak. Ezért tartom időszerűnek szerény nézetemet a czél hasznára felemlíteni s az alábbiakban közölni. Hogy énektanításunk mielőbb lendületet nyerhessen, igyekezzünk lelkünk teljességével, fáradságot nem ismerő odaadással munkálódni új énekeskönyvünk mielőbbi megjelenésén. Fáradságos dolgunkat jelentékenyen megkönnyíthetné a közelebbről megindult „Ref. Zeneközlöny" (Fövenyesi B. szerkesztésében Sárospatakon), mely hivatva volna szerintem arra, hogy új énekdallamokat közöljön és azokat egyházunk szakértői (lelkészek és kántortanítók) szigorú bírálata alá bocsássa. Ha a Ref. Zeneközlöny vállalkoznék erre, megkímélnénk az énekügyi bizottságot azon fáradságos és költséges munkától, hogy még egy új próbakiadást rendezzen sajtó alá. De hogy az új dallamok közlése és azok megbirálása valóban eredményre vezessen, ahhoz az volna szükséges, hogy gyülekezeteink mind előfizetői lennének a Ref. Zeneközlönynek s ez által módot adnának kántoraiknak, tanítóiknak tehetségeik legjobb érvényesítésére, hogy a megjelent dallamokat bírálat tárgyává téve, csak