Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-11-27 / 48. szám

hanem lenne egészséges egyházi élet, a melyet papok és világiak egységes erővel tartanak fenn. Ne rekrimináljunk hát, mert bizony peccatur intra maros et extra, hanem papok és világiak kezet fogva, egymást támogatva, erősítve, kutassák, mi lenne Isten előtt kedves, a mi hasznos maradandóságot biztosítana, új életet öntene egyházmik tagjaiba! Szent atyák, Isten trónnsa előtt ültök, ő figyel reátok, látja gondolataitokat, terveiteket, ezéljaitokat. Főtisztelendő papság! Nagyméltóságú urak! A nép lelki javai kezeitekbe vannak letéve, számolnotok kell Istennek, mit tettetek a magyar népnek örök üdvéért. A sző" Kálvineumot Budapestre. Egy aluvó, legalább is szunnyadó terv, azaz csak felvetett eszme. Beledobva az egyházi közvélemény (van-e még ilyen is ?) közönytől lagymatag tavába, Életre, valósulásra váró szép, egészséges és hasznos eszme. De a tó, hová beledobták, nem mozdul, távol legyen, hogy felpezsdülne ; nem Bethesda tava az, mozdulatlan, mondhatnám holt tenger, melybe annyi életrevaló eszme hullt bele, eltemetve, elenyészve, sokára, talán örökre. Az eszmét csak egy-egy laposan, lassan táguló vízgyűrű jelzi itt-ott egyes egyházmegyék vagy egyházkerületek jegyzőkönyveiben, melyek nem nyujtnak reményt a valósulásra, hanem a mélybe, a közöny mélyébe fúlást jelzik csupán. Az idő pedig halad. Napról-napra közelebb érünk a nagy időponthoz, Kálvin négyszázados születése napjához. Minden nap fogyaszt az időből, mely az okvetlenül nagy alkotásra még rendelkezésre állhat. Hát ne íinnepelnők meg ezt az évfordulót, vagy csak sablonszerűleg adjunk annak kifejezést mi, a kik eleitől fogva e nagy reformátor eszméi szerint irányítottuk vallásos meggyőződésünket, egyházszervezetünket; mi, a kik talán az egész világon legkiválóbb joggal nevezzük s nevezhetjük kálvinistáknak magunkat? Ne mondja senki, liogy az efféle jubileum puszta külsőség; ne mondja, hogy elég, ha szivünkben ujitjuk fel a nagy emlékeket. Mert a ki így szólna, azt bizonyítaná, hogy látván nem lát, és hallván nem hall. Vájjon a Kazinczy százados emlékünnepe nyom nélkül maradt-e a nemzet életében, s vájjon sárospataki főiskolánk háromszázados ünnepe (mely a négyszázados jubileumnak csak egyik részlete) nem keltett-e egyetemes hatást egyházirodalmunkban ? S hát a mi szemeink előtt történik, nem látjuk-e, hogy minden oly mozzanat a túlsó táborban, mely az egyetemes megmozdulásnak kifejezője, mily hatalmas hullámokkal kavarja fel a vallásos közöny tengerét, melyből új (majdnem azt mondom fanatikus) erővel kel ki a valláshoz és egyházhoz ragaszkodás. Mit tehetne, mit eredményezne a magyar kálvinista Sión egyakaratú fellángolása, felemelkedése: ezt még csak sejteni is erőtelennek érzem magamat. De hát mi lenne ez a Kálvineum? Talán egy így nevezett nagy épület; talán valami nagy alapítás (prot. egyetem?): igazán megmondani nem lehet. Nem pedig azért, mert a felvetett eszmével a közvélemény nem foglalkozott hozzá méltólag, érdeme szerint. Legyen akármi, én azt gondolom, a főalapelv az lenne, hogy református egyházunknak valamely nagy és igenis érezhető szükségét pótolja. Közszükséget értek, melyre minden parcziális érdek kizárásával, az egész magyar kálvinista egyháznak szüksége van ; a melyet mindenki megérthessen, a melyért mindenki lelkesedésbe jöjjön s a mely hivatva legyen ekképen a kálvinista szunnyadó közszellemet nemcsak feléleszteni, hanem ébren is tartani. Hogy én minek gondolnám azt, erre nézve egy kis történelmi visszapillantást kell tennem. A magyar protestántizmus fejlődése kezdőpontján, az egyes apostoli buzgóságú férfiak által felköltött lelkesedés alapján — az evangelium sziklaszilárdságú igazságára támaszkodva — az egyes hívek, főurak mint pórok, meggyőződéséből sarjadott ki s mint ilyen, minden szerves egységet nélkülözött. Az újtestamentomi testvériség eszméje volt az egyedüli összetartó kapocs s feltétlen demokratikus alap, melyen a gyülekezetek felépültek. Ámde ép a testvéri érzet tette szükségessé a családi kapcsolatot, mely az egyházmegyei s később egyházkerületi intézményben lett láthatóvá. Es, mint tudjuk, mint az összetartozandóság, áldozatkészség annyi megható, sőt bámulatot keltő példái bizonyítják, minden egyházkerület csakhamar megtalálta a maga középpontját, megalapította iskoláját, melyet a legiszonyatosabb viszonyok közt is fentartoít a kerületi hívek nagyjainak és kicsinyeinek egymással nemes versenyre kelt buzgósága. Debreczen, Pápa, Sárospatak, Nagyenyed (s még öt főiskola), Tolna, később Kecskemét, legújabban Pest mind kiáltó bizonyságai a kálvinista buzgóságnak. S nemcsak a főiskolák, hanem maga az egyházkerületi intézmény bizonysága a kálvinista összetartozandóság azon érzetének, mely a fentartásban oly szépen nyilatkozott meg, hogy e végett külső végrehajtás szüksége sohasem állott elő. Megvolt hát a kerületi egység, melyben a kálvinizmus külső nyilvánulást nyerhetett, sőt volt annak idején az egész kálvinizmus egységére mutató ágensi intézmény is, melyet a gyülekezetek közös támogatása tett elismertté. Az itt vázoltakhoz képest, bárha kezdetben, sőt néhol mind mostanig, az egyházmegyei és kerületi gyűlések felváltva tartattak az egyes gyülekezetekben, mégis kiváltak az egyes kerületekben a központok, különösen Debreczen, Pápa, újabban Komárom, Miskolcz, Kolozsvár s Budapest, szóval a legjelentékenyebb, az erősebb gyülekezetek, mint a kálvinizmus központjai, honnan az éltető vér a tagokba s innen visszafolyt. Az ágensi intézmény azonban megszűnt s helyébe lépett az egyetemes konvent; a kerületi zsinatok helyét az egyetemes zsinat foglalta el legújabban, a melyek megannyi új szervek a magyar kálvinista anvaszentegy,-