Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-11-06 / 45. szám

kibontakozás nem egyidejűleg törtónt, egyszerre minden gyülekezetben; itt korábban, amott később, itt minden ellenmondás nélkül, amott hosszasabb, heves küzdelem árán történt az egyház és papság szervezése. A történelmi feljegyzések szerint a szervezés munkája a jeruzsálemi gyülekezetben indult meg, midőn az apostolok felhívására hét, Szentlélekkel s bölcseséggel teljes férfiút választanak az asztalok szolgálatára. Yitzinger és vele többen állítják, hogy ezen hét férfiúnak tisztsége nem azonos a későbbi diakonusok rendjével. De semmi lényegesebb érvet ezen állítás mellett felhozni nem lehet. Ellenben, ha figyelembe vesszük azt, hogy a diakonia és a „diakonein" a Csel. könyve VI. fejezetében több ízben említtetik ; ha figyelembe vesszük, hogy a római egyháznak a Ill-ik század közepén 46 prestere mellett 7 diakónusa volt, — Eusebius VI. 43, — továbbá hogy a neocaesarei zsinat elrendelte 315-ben, hogy még a legnagyobb városban se legyen több mint 7 diakónus, hogy ennélfogva a legtöbb helyen a szükséghez képest subdiakonusokat állítanak be; ha figyelembe vesszük, hogy az Apostolok Cselekedeteinek írója ezt mintegy tipikus aktust tünteti fel: úgy minden kétségen felül van, hogy a jeruzsálemi 7 diakónus volt. Hogy az apostoloknak ezt megelőzőleg is volt már segítségük a különböző diakoniákra, ez valószinű; ez kitűnik a Csel. Könyve V. 6.-ból is, a hol az „ifjak'' ott állnak az apostolok mellett. De mint szervezett intézmény ez merőben újság volt és az író azért beszéli el oly részletesen, mert analógia reá a zsidó egyházban sehol nem volt. Az analógiát később fedezték fel, midőn már megvolt a kialakult 3-as papi rend; de sem a levita, sem a zsinagóga szolgája — chazan, — Lukácsnál IV. 20. ox^pér-rjc, nem szolgált mintaképül a diakonátusnak. Az ős keresztyén egyház egyik lényeges jellege, t. i a határtalan áldozatkészség, a mely több helyen teljes vagyonközösségben nyilvánult, hozta létre ezen különleges keresztyén intézményt, a melynek alapja Krisztus feltétlen hitelességű logiáiban van lefektetve, hiszen az apostolok Pünköst után a vagyonközösség, az egyház iránti határtalan áldozatkészség és tettekben nyilvánuló szeretet hirdetői és végrehajtói voltak, az ő lábaikhoz kellett letennie kinek-kinek feleslegét, sőt, mint Ananias és Safira esete mutatja, mindenét. Es ha elgondoljuk, hogy az ős keresztyén istentiszteletnek is lényeges részét alkotta a szeretetadományok bemutatása, szétosztása, és a keresztyén társadalmi életben is az első keresztyének szigorúan Jézus parancsolata (Máté XXV.) értelmében jártak el, úgy meg fogjuk érteni, miért beszéli el oly részletesín a Cselekedetek írója a diakonatus szervezését; mert a diakonátus volt az egyház, hogy úgy mondjuk financziális ügyeinek kezelője, rendezője. Emelte ezen tisztség fontosságát, tekintélyét, hogy Szentlélekkel teljes férfiakat választottak, mint azt István és Fülöp példájából látjuk. Első vértanú lesz amaz, Samaria evangelizátora, Kaiulakes főemberének megtérítője lesz emez a hót közül. De ezek bizonyára csak kivételek voltak. A tanítás, az „ige szolgálata" nem tartozott a diakónusok tisztéhez; ennek jelét látjuk a Timótheushoz írt levélben is, 1. III. 8. stb., a hol ezekre nézve mind olyan követelmények vannak elősorolva, a melyek a házról-házra járásra s a szeretetadományok kezelésére vonatkoznak. Mert hogy a diakonátusi intézmény Jeruzsálemből lehető gyorsan elterjedt a többi, szervezettebi) egyházakba is, az kétségtelen. Hiszen a gazdagabb pogány keresztyén egyházakban, a hol a palaestinai szegény keresztyének számára is rendszeresen gyűjtöttek, erre még nagyobb szükség volt. Ha a Pál apostol fogsága előtti időben írt levelekben a diakonia még, mint fentebb jeleztem, nem a jeruzsálemi intézményes értelemben veendő is, de már a rendezett filippii gyülekezetben, mint a köszöntésből kitűnik, vannak rendszeres diakónusok, a kik az apostolnak is tettek szolgálatot. A diakonátus tehát egy, a keresztyénség lényegéből folyó új intézmény volt. A presbyteri rend zsidó talajból fakadt, ezért nem emlékezik beállításáról a Csel. Könyvének írója. A keresztyénség nem vált külön teljesen és élesen a zsidóságtól, ez úgy tekintette eleinte azt, mint egy szektát; és mint a libertinusoknak, a cyrene- és alexandrabelieknek megvoltak külön zsinagógáik, Ap. Csel. VI. 9., úgy megvolt az első jeruzsálemi keresztyéneknek is zsinagógájuk, azokéval hasonló szervezettel. A zsidó keresztyének gyülekezetét bizonyára még sokáig zsinagógának nevezték és tekintették maguk a keresztyének. Jakab II. 2. A Cselekedetek Könyvében először a XI. fejezetben találkozunk a presbyter névvel, akkor, midőn Antiochiából a „tanítványok" könyöradományokat küldenek Pál és Barabás által a presbyterekhez Jeruzsálembe. A jeruzsálemi gyülekezet a „vének" kormányzása alatt állt málékkor, a mi a zsinagóga-rendszernek természetes folyománya volt. Hisz a zsidó társadalmi és vallásos intézmények a családi patriarchai rendszer szerint alakultak eleitől fogva. A nép kormányzói a „vének" voltak. Az Ős zsidókeresztyének bizonyára nem változtattak ezen és a gyülekezetek természetes elöljáróinak a véneket tekintették. Az üldözések kora megkezdődött, — Cselek. XII. — az apostolok szétszóratnak, az Úr parancsolata szerint térítői útra indulnak, kellett gondoskodniok nekik és a gyülekezeteknek valamilyen, ha csak kezdetleges berendezkedésről is. Mi természetesebb, mint hogy ahhoz az intézményhez fordultak, a mely hozzájuk legközelebb állott: az sinagógához, ennek patriarchális kormányformájahoz. Mert ne feledjük, hogy az ős keresztyén egyháznak a szinte határtalan áldozatkészség mellett a szigorú fegyelemtartás volt másik főjellemvonása. A cura pastoralist a gyülekezetben a vének, presbyterek gyakorolták, I. Péter V. 5.; ők voltak a gyülekezet elülj árói, az apostolok távolléte alkalmával ők képviselték a gyülekezetet, ők állanak az apostolok oldalán, ők hoznak határozatokat, az ő nevükben lesznek közölve a többi, különösen pogány keresztyén gyülekezetekkel, Ap. csel. XV—XVI. 4. Midőn