Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-10-16 / 42. szám

énekeskönyvet pedig magyartalansággal és rendszertelenséggel illetni. Hogy mi van az erdélyi énekeskönyvvel, az most nem tartozik ide, legfeljebb annak a kijelentése szükséges, hogy annak a dolgát csak így rövidesen, íelkézzel elintézni nem lehet, de nem is méltányos. A mi rám vonatkozik, abból pedig az tűnik ki, hogy a dallamozó bizottság elolvasta ugyan a bírálatomat, de azt mindenütt nem értette meg. Az én bírálatomból ugyanis eleitől végig kitűnik az, hogy én alapul a ritmizálásnál nem veszem sem az erdélyi, sem a debreczeni énekeskönyvet, hanem igen is veszem magát a dallamot; nézem, vizsgálom annak a természetét s olyan ritmikai formát követelek számára, a milyent az Ő belső szerkezete s lelke parancsol, s tiltakozom minden olyan forma ellen, melyről azt látom, hogy a dallamozó bizottság, akár a magyarosságért, akár a tájékozatlanságért, de erőszakosan húzta rá a dallamra. Egész birálatomnak a lényege e körül forog; épen azért ezt sokszor hangsúlyozom, s hogy a dallamozó bizottság ezt nem vette észre, hanem azt hiszi, hogy én Isten tudja, melyik énekeskönyvhöz mérem az ő ritmikai formáit, azon végtelenül csodálkozom. De hogy végképen kitűnjék a dallamozó bizottság tehetetlensége az ütemezésben, ide iktatom a LXXXIV. zsoltár első sorát, úgy, a miként a próba-énekeskönyvben találjuk, s úgy, a miként a dallam természete parancsolja. / Lábvr^"i—J—d—r FF111

1 -f • | -G -se - re - gek - nek Is - te - ne! így ritmizálta a bizottság 1 S hogy mily lehetetlen, akár a szöveget, akár a dallamot nézzük, annak kimutatása alól felmentve érzem magam. Tessék énekelni! A dallamnak is a szövegnek is azonban ez a természetes beosztása: Oh se - re - gek - nek Is - te - ne. Nem kivánok ezekhez a dolgokhoz több megjegyzést fűzni, mert ily egyszerű igazságokat látva, roppant erőmbe kerül visszatartani mindazt, a mi lelkemből tollam alá tolul. Épen azért egy lépéssel tovább megyek. 5. E pont az énekeskönyv legnehezebb problémájával, a melizmákkal foglalkozik, mégis a legkisebb terjedelmű s a legfelületesebb. A mit én a melizmákról lényegest mondtam, hogy t. i. azok a zeneművészetnek eszközei, s hogy épen azért azokat nem lehet onnan kiirtani, a hol azok a dallam törzsébe tartoznak, minderről egy szó sincs e pont alatt. Ellenben ismételve van újra az, a mit én bírálatomban eléggé kiemeltem, hogy t. i. a magyar népies dal nem ismeri a melizmát. Ezzel azonban ismét nem lehet a melizmák ellen bizonyítani, egyszerűen azért, mert a mint fentebb is mondtam, az egyházi ének nem népdal s a himnusz nem borozó-dal. A bizottság azonban úgy jár el, hogy néha a népdalra hivatkozik, mint követendő mintára, néha pedig elveti. Hogy miért nincs melizma a magyar népdalban, annak az az oka, hogy a magyar népdal recitativ természetű: inkább deklamálják, mint éneklik. Ennél az előadásmódnál pedig csak zavarná az értelmes előadást a melizma, az t. i., ha egy szótagra két, vagy épen több zenei hang esnék. De a bizottságnak jól meg kellene jegyezni, hogy épen ezért már eleve úgy csinálja a magyar nép ösztöne a maga dalát, hogy ne legyen szüksége melizmára; Haydn pedig úgy csinálta meg a XXX. dicséret dallamát, hogy az tele legyen melizmával, s a bizottság úgy bánt vele, mintha az is magyar népdal volna. Világos tehát, hogy itt a népdalra hivatkozni nem lehet; hanem azt kell nézni, van-e valamely dallam menetében zökkenés, darabosság, s ha van, el kell azt enyésztetni melizmával, mert akkor az a melizma eredetileg beletartozott a dallam törzsébe. Ép ily hiányos tudományon alapul az a hozzávetése is a dallamozó bizottságnak, hogy a himnusz népszerűtlenségének is a melizma az oka. Mert ha csakugyan az volna az oka, akkor Erdélyben ugyancsak virágoznék, hiszen ott bőven használják s nagyon szeretik a melizmákat. De ott sem mondható népszerűnek a himnusz, egyszerűen azért, mert nem népies, hanem annál egy fokkal magasabb, műdal. Hogy mit jelent ez, nincs rá itt terem annak kifejtésére; de elégnek gondolom, ha arra hivatkozom, hogy nagyobb hangterjedelmű, mint a legalsóbb népréteg dallamai, A nép ugyanis nem hordoz a zsebében hangsípot, hanem találomra kezdi az ő énekeit; ezért azok legtovább egynyolczad terjedelműek. -A himnusz azonban, ha elkezdi, vagy olyan magasra megy, hogy ordítania kellene, vagy oly mélyre, hogy nyakát görbítve se érné utói. Nem ez a himnusz nem éneklésének legfőbb akadálya, hanem egész műzenei volta. — Arany balladái sem mondhatók népszerűeknek, sőt a szózat szövege sem! — de minthogy a hangterjedelem a legfeltűnőbb, elég tán ennyi is róla. Kitűnik tehát ezekből, hogy e pont, a melizmák lényegét nem érintve, csupán ismétli az elmondottakat, s olyan terekre visz, melyek nem tartoznak szorosan a tárgyhoz. 6. E pont alatt ismét Arany Jánossal és a népköltéssel állítja szembe az én véleményemet a dallamozó bizottság. Én ugyanis azt írtam, hogy jó lett volna arra is ügyelni, hogy hosszú szótagra hosszú hangjegy, rövid szótagra rövid hangjegy essék. Erre nézve a bizottság ezt mondja: „Bíráló ezen állításának, ha az mint követelmény állíttatik fel, a népköltészet is, Arany János is ellentmond." És következik erre két kótás példa a népköltésből, s Arany Jánostól idézet, mely e tekintetben „pindari szabadságot" enged, a mely idézet különben minden verstani kézikönyvben benne lévén, eléggé ismeretes. Ebben a dologban csupán azt tartom különösnek, hogy míg Arany idézetének első fele kellő nyomatékkal van ellenem szegezve, az idézet folytatása már csak úgy nagyjában van odavetve, mintha az alig is jelentene valamit. Pedig Arany ugyanabban az idézetben azt is mondja, hogy jól teszi azért a költő, ha verse prozódiailag is egyezik a dallammal, mert verse akkor gördülékenyebb s dalra alkalmasabb lesz. Ha tehát a dallamozó bizottság irántam méltányos akart lenni, akkor nem azt kellett volna mondania, hogy az én követelésemnek ellenemond' a népköltés és Arany János, hanem csupán azt, hogy követelésem helyes, de olyan, a melynek kivitele jelen körülmények között lehetetlen; szóval, hogy az túlságos nagy követelés volna S ha ezt mondja a bizottság, én abba szívesen belenyugszom, mert magam is belátom, hogy oly sok és oly főbenjáró hiányai vannak a próba-énekeskönyvnek, a melyek mellett csakugyan túlságos dolog volt tőlem követelni a prozódiai egyezést. Nem is foglalkozom tehát tovább ezzel, hanem rátérek e pontnak egy felette érdekes nyilatkozatára, a mely nem tartoznék ugyan szorosan a dologra, de olyan, melyből meg lehet érteni nem csupán a próbaénekeskönyv tévedésének nagy részét, de meg lehet