Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-10-02 / 40. szám

csuda, ha a vonzalom már korán beléoltódott azok iránt a tudománytárgyak iránt, melyek tanulmányozására és művelésére szentelte később életét. Angolországban az edinburghi skót egyetemen és más főiskolákon folytatta theologiai és bölcsészeti tanulmányait, s hazahozta magával az angol irodalom szeretetét ; látóköre tágult, ismeretei megnövekedtek, bizonyos angolos tulajdonságok és szokások olvadtak bele természetébe, melyek későbbi mivoltán is meglátszottak. S a mint serényen tanult diák korában: később is, tovább is folytonos önművelés közberl telt az élete; rendkiviil sokat olvasott, s egyik legképzettebb elme vált belőle. Nagy író volt, talán a legnagyobbak közül való, de kit nem méltányolt kora eléggé. Azért az a kis kör, mely ismerte becsét és felfogta őt és megértette, közte legnagyobbjaink, így Arany János, Gyulai Pál, Szász Károly és mások: méltó elismeréssel adózott néki. írói munkásságának zömét eredeti művei, dolgozatai és czikkei teszik. Különösen kiváló esztétikája, mely szép nyelvezetével, mélységben, eredeti felfogásávál párját ritkító alkotás Tanulmánykötete, értekezései, czikkei mind a nagy író jellemvonásait tüntetik fel. Czikkei fenséges hangjukkal, szabatos, magyar stiljukkal, gondolatbőségükkel egyaránt kimagaslottak. De fordítói munkásságának is sokat köszönhet a magyar irodalom. Az angol nagy írók és bölcselők közül különösen Carlyle ragadta meg, kinek nagy munkáját a franczia forradalomról le is fordította. Ez és más fordítása angolból, méltó feltűnést keltettek ; mert amellett, hogy az idegenek sajátságait híven tükrözik, a magyar nyelvnek szépségeit ós rendjét is megőrzik. Régebben (bölcseimi) költeményeket is írt, s az első magyar filozófiai közlönyt ő szerkesztette. Ha nem volt is Baráth Ferencz épen a bő termékenységű írók közül való, a mit alkotott, az tökéletesebb nem lehetett. Három évtizeden át volt tanára a budapesti református főgimnáziumnak, a középiskolának büszkesége. Elismert kitűnő tanár volt, kit bálványoztak tanítványai. Tárgyát, az irodalomtörténetet, melyet főképen tanított, annyira meg tudta kedveltetni, hogy a legtöbb tanuló nak kedvencz tárgyává tette. Előadása választékos volt és tömör. S a mint szerették tanítványai: ő is ezek között érezte magát a legjobban; közülük azokat, kikben értelmet és törekvést, vagy pláne irodalmi tehetséget látott, sokra becsülte; a máskülönben zárkózott férfiú, ki kevesekkel állott szóba, velők szívesen elbeszélgetett. Az iskolában felengedett hideg természete, kedélyessé lett és benső szívvilágát megismertette tanítványaival. Eletét kevés derű és fény sugározta be. Magánosan élt eszméi ós gondolatai között. Akkor volt boldog, ha behúzódhatott lelke világába s önmagával társaloghatott. Régebben, nem mondhatni, hogy emberkerülő lett volna ; a hetvenes évek elején ő is tagja volt annak a vidám asztaltársaságnak, mely fiatal írókból és tanárokból állott s melyhez Arany László is tartozott; Ő is részt vett Budapest társaséletében. Később azonban, mikor máibarátai részint családot alapítottak, részint másfelé széledtek s ő magára maradt, egyedül: akkor kedélye alábbhagyott, némi csüggetegség vett rajta erőt, zárkózott lett és lassankint egészen elvonult a világ elől. Kevesekkel érintkezett, jóformán csak tanítványaival. Egy-egy benső barátja megmaradt még a régi időkből, mint Arany László, kivel, az utóbbinak egész élete végéig, gyakran összejött. A két rokonlelkű, borongó kedélyű férfiú sokat sétált együtt a budai hegyek között, s ilyenkor bizonyára magas lelki problémák foglalkoztatták elméjüket. Baráthot bántotta talán, hogy nem méltányolták eléggé tehetségét; de ezen könnyen túltette magát az a férfiú, a ki többre becsülte a léleknek önmagával való elégedettségét minden külső elismerésnél. Örömét tanulmányaiban, az írásban és a tanításban lelte Lelkének élt: és a világ felszínen mozgó élvezeteitől tartózkodott. Nem volt azért elégedetlen sorsával; sőt azt tartotta a legszebb életnek, mely a lélek építésének munkájában telt el. Mert az élet legnemesebb feladata az lehet, hogy a lelket, ez isteni szikrát bennünk, minél közelebb vigyük Teremtőjéhez, az Úrhoz. Ez által a törekvésünk által emelkedünk a tökéletesedés felé, melynek végczélja legszentebb eszményként lebegjen előttünk. Ilyen magas bölcseimi felfogás vezérelte őt életében, s kijelölt útjáról nem tért le, szándékaitól el nem hajolt. A mit jónak és helyesnek látott, azt követte s a világ ítéletével nem törődött. Ezért czinikus embernek tartották, pedig nála nem volt mesterkélt a különczködés; a mit tett, azt meggyőződésből tette, s a saját ízlése szerint és bölcsen rendezte be egész életmódját. A külsejében igénytelen embernek lelke tele volt érzéssel, hangulattal, s nem kevéssé hevítette keblét hazája sorsa, dicsősége, s az ifjúságot is igyekezett hazafiságra és erős magyar érzelemre tüzelni. Utóbbi időben már a tanítás is fárasztotta; lelke pihenésre vágyott. Tanári állásáról kilenczvenkilenczben mondott le, miután a Nőképző-Egyesülefc iskolájától, hol pedig a leányokat örömest tanította, már jóval előbb megvált, Rideg magánosságban lakott fönt a Gellérthegyen, honnan csak sétára jött át a pesti részbe és ilyenkor, érdekes, hogy a ki annyira szerette az egyedüllétet, mindig a legjártabb és legfényesebb utczákat kereste fel. Besnvőn szőlőt vásárolt magának s ki-kirándult oda, hogy a kerti foglalkozásban nyerjen szórakozást és üdülést. A szabad természetet igen szerette, melynek ölén Istennel szokott volt társalogni. Egészsége viruló volt s azt hitte mindenki, hogy legalább nyolczvan évet él. Pár hónappal ezelőtt még láttam feltűnni alakját az utczán járkálok között, s ő szokott komoly, de rokonszenvet eláruló fejbólintásával viszonozta volt tanítványa köszönését. Sokáig elnéztem utána; biztos lépteivel, önérzetes, de nem hivalkodó magatartásával, magas értelmiségre valló fővel, gondolataiba merülve, úgy járt itt köröttünk, mint a ki nem is ebből, hanem egy más világból való. Immár elköltözött abba a világba, mikor még hatvanadik évét sem töltötte be. Csendes volt kimúlása egy szép szeptemberi napon, ősz kezdetén, mely évszakot ő melanchólikus bájával annyira szeretett. Sírja szülőhelysége, Kunszentmiklós temetőjében domborodik s a természet, „bánatja jelével", behinti „lehulló sárga falevéllel". Emlékezetét megőrzik művei és tanítványainak kegyelete s az elfeledett férfiú alakja vissza fog sugározni az idők távolán keresztül, példányképül késő nemzedékeknek.* Ifj. dr. Csiky Kálmán. * Ezt a szép emlékezést az „Egyetértés"-sel egyidejű közlésre szántuk, de sürgősebb közleményeink miatt csak most adhatjuk. Szerk.