Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-10-02 / 40. szám

az a törvényes osztályrész, melyet az 1848. évi XX. t - cz. alapján jogosan várunk: az semmi esetre s:m ment,-ne fel bennünket azon kötelesség alól, liogy egyházi intézményeinket a kor és törvény követelményeinek megfelelően saját erőnk megfeszítésével továbbfejlesszük. Az eddigi jelenségek alapján bizton remélem, hogy a várt segély rövid idő alatt meglesz. Szabadjon remélnem azt is, hogy az nem fogja csökkenteni gyülekezeteinknek a múltban tanúsított áldozatkészségét. Hiszen az anyagi erő voltaképen csak eszköze a szellemi erő kifejthetésének. Az iskolák és egyházak nagyobb dotácziója; a lelkészek, tanítók és tanárok tisztességesebb fizetése csak arra való, hogy ezek az anyagi gondtól menten, nagyobb lelki nyugalommal küzdhessenek az Isten országának e földön való terjesztésében. Fájdalom, napról-napra kell tapasztalnunk, hogy ez a küzdelem mindinkább nehezebbé válik. A társadalom bonyolult új kérdései; ezeknek régi kinövései, mondhatnám, vad hajtásai, új meg új alakban jelennek meg; s az újdonság után kapkodó emberek erős vággyal, lihegő kebellel keresik a boldogulásnak útjait. A természettudományok új igazságait és felfedezéseit félreértve, — ezekből rendesen csak azt válogatják ki, a mi anyagi érdekeiknek, érzéki örömeiknek és hatalmi vágyaiknak kedvez, vagyis azt, a mi ellen Krisztusnak örökkévaló tana állhatatosan küzd. Világos, hogy Istennek azon szolgái, a kik lelkük mélyében meg vannak győződve az evangelium igazságairól, erős harczot kénytelenek folytatni az emberi önzés gyarlósági ellen. Az érzékiség ellen a lelki nemességet ; az anyagiság ellen az eszményiséget; a hatalmi gőg ellen az alázatosságot és testvériséget kell nemcsak hirdetniök, hanem életökkel is tanusítaniok. Merem állítani, hogy a ki ezeket az eszméket, akár tudományának mélységével, akár szónoklatának varázserejével, akár életének erkölcsi hatalmával át tudná plántálni a néptömegek lelkébe; a ki az evangéliumnak csak azt a két parancsát bírná általános érvényre emelni, hogy egymásnak terheit hordozzuk és soha ne tegyünk olyat másokkal, a mit magunknak nem óhajtunk: az nagyobb ember, nagyobb hatalom, nagyobb jótevő lenne, mint a világ összes állambölcsei és fejedelmei. Bizony, ha ezek és ezekhez hasonló magas keresztyén elvek tényleg uralkodnának e földön, akkor nem lennének véres háborúk, nem hullana millió embernek vére idegen érdekekért és nem ülne diadalt az üres gőg és erőszak a jog, törvény és igazság felett! De mi czélból emlegetem én fel ezeket itt ? Egyszerűen azért, inert mélyen érzem és világosan látom, hogy az evangelium valláserkölcsi hatása a mindenféle új politikai, gazdasági és társadalmi eszmékkel és áramlatokkal szemben gyöngül. És komolyan lehet félni attól, hogy ez az erkölcsi erő lassanként, észrevétlenül kivész a keresztyén társadalom lelkéből. Ez a szomorú tapasztalás önkénytelenül arra ösztönöz, hogy mint ennek a nagy kerületnek ez időszerinti felügyelője, keressem az utat és módot, hogy az evangéliumnak üdvözítő ősereje, világot átteremtő hatalma visszaállíttassék és az élet minden társadalmi rétegeiben érvényre emeltessék. Érzem, hogy ezen czél elérhetése végett a veszély magasságához mért komoly és újabb erkölcsi eszközökhöz kell nyúlnunk, mert a régi eszközök és egyházi cselekmények, sajnos, hatástalanoknak bizonyultak. A kérdés, melyre választ kell adni az: Képesek vagyunk-e az evangelium erejének az életben érvényt szerezni vagy nem? Képesek vagyunk-e a haladó korral lépést tartani, a körülöttünk felburjánzó nehézségekkel eredményesen megküzdeni, avagy bűnös reszignáczióval beismerjük és igazoljuk ellenfeleink azon régi vádját, mely szerint a vallási reformáczió pozitív alkotásra és igazi haladásra képtelen ? A természet és a történelem tanúsága szerint, úgy egyes emberek, mint egész társadalmak, egyházak és nemzetek, csak úgy képesek biztosítani fenmaradásukat és fejlődésüket, ha alkalmazkodni tudnak a kor haladó szelleméhez és a külső körülményekhez. Ez a történelem által is igazolt törvény fog érvényesülni a hazai protestáns evangeliumi egyház életében is. Ha az új viszonyokhoz nem tudunk alkalmazkodni, akkor nem tudunk haladni sem; és ha nem bírunk haladni, akkor — elvesztünk. De ha élni akarunk és nem nyugszunk bele azon új próféták kijelentéseibe, a kik nyíltan hirdetik, hogy a vallás lejárta magát és hogy helyet kell adni a kor igényeinek inkább megfelelő új ideáloknak: akkor talpra kell államink és azokkal a tanokkal határozottan szembeozállanunk, még pedig a szeretet és igazság, a hit és tudomány fegyvereivel. Kell, hogy mindenekelőtt egymás között a szeretet és bizalom kapcsait erősítsük, a gyengéknek bizonyult intézményeinket tökéletesítsük; és a kipróbált erős alapok tiszteletben tartása mellett új haladásnak feltételeit biztosítsuk és siessünk mindazon reformok keresztülvitelére, melyek evang. egyházunkat saját híveink ós a nagy világ előtt kedvessé, erőssé és vonzóvá képesek tenni. Szabadjon itt a sok teendő közül csak néhányat érintenem. Anyagi érdekeink öntudatos és fokozatos ápolása mellett a legszükségesebbnek tartom az evangeliumi hitbuzgóság felébresztését és fejlesztését. E nélkül eleven és egészséges egyházi életet nem lehet képzelni. Küzdelemteljes multunkban nehéz viszonyok nyomása alatt, erősebben fejlett ki egyházunk hívei között a protestáczió szelleme, mint az evangelizáczióé, s talán azért vagyunk ma is erősebb protestánsok, mint evangélikusok. Már pedig a mai viszonyok között ez utóbbira kellene nagyobb súlyt helyeznünk. A vallási meggyőződés és hitbuzgalom szent érzelmeit összhangba kell hoznunk a humánizmussal, és az általános emberszeretet és testvériség kötelességeit a különleges hazafiság érzelmeivel. E téren a felfogásokban oly ellentétek mutatkoznak, melyek egyházunk közéletének és híveink hibuzgóságának nagy kárára, a közbékét veszélyeztetik. És ezzel az egy czélra irányult együttműködést lehetetlenné teszik. Itt nagy szerep vár iskoláinkra és az azok élén álló ev. férfiakra, a kiknek vallásos buzgósága irányt adhat egész nemzedékeknek. Ezzel karöltve javítanunk kell egyházi közigazgatásunkat is, mely sok tekintetben nem felel meg a modern élet követelményeinek. Javítanunk ós gyarapítanunk kell az úgynevezett jótékonysági intézményeinket, melyek a cura pastoralis mellett legáldásosabb hatást képesek gyakorolni a néptömegek lelkületére. Diakónusaink nincsenek, a diakonissza-intézményt csak most kezdjük felkarolni; nő egyleteink is csak szórványosan, egymástól elszigetelve dolgoznak. Evangélikus szövetkezetekről, sególyegyl etekről és általában a keresztyén társadalmi működésről ma még alig értünk rá tanácskozni, sőt a belmisszió ügye iránt sem látjuk azt a lelkesedést; a melyre szükségünk lenne. Lehetetlen tovább összetett kezekkel nézni isten-