Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1904-06-26 / 26. szám
Azt hiszem, hogy e kérdés megoldását nem az egyházmegyék által történő, sem az ú. n. lajstromos szavazás iránt való rokon- vagy ellenszenv, hanem a törvény betűjének, mint szellemének vizsgálata s összehasonlítása adhatja s adja meg. Az egyháztörvények 65. §-a értelmében: „Választott képviselők: az egyházkerületek gyülekezeteinek választandó képviselői". A 66- §. szerint ,,A gyülekezetek képviselőiül választatik: a dunamelléki egyházkerületben — 16 tag". E két rendelkező szakasz mindenike nem czéltalanul, sőt nagy nyomatékkal emeli ki a gyülekezet megnevezést, közelebbről az egyházkerület gyülekezeteit ruházza fel a zsinati képviselők választásának jogával. Ezt azért emelem ki, mivel a közgyakorlat eddig úgy tekintette a számszerint megjelölt választott tagokat, mint az egyes kerületek képviselőit, sőt nem is úgy, hanem mint az egyes kerületekben levő egyházmegyék képviselőit. így aztán voltak pesti, solti stb. zsinati képviselők, holott ilyenről sem a debreczeni, sem a budapesti zsinatok által alkotott törvény nem tud, nem szól, s azzal a törvénynek sem betűje, sem szelleme meg nem egyezik. A törvény nem az egyházmegyéknek, nem is az egyházmegyék, hanem az egyházkerület gyülekezeteinek ad világos, határozott, félre nem érthető és el nem magyarázható jogot a 16 képviselő választására, a honnan világos, hogy az eddig volt gyakorlat szerint a gyülekezetek csak egy-egy rendes papi és világi tagra adván szavazatukat, joguknak csak egy csekély maradékával V8 részével kellett beelégedniük s e szerint érzékeny jogcsorbulást szenvedtek. Igen mert a 65. §. már idézett 1. pontja az egyházkerület — itt a dunamelléki kerület - gyülekezeteinek biztosítja 16 tag választásának jogát, holott úgy legnagyobb, mint legkisebb gyülekezetünk csak 2—2 tagra adhatta szavazatát. Ellenkezőleg, a lajstromos szavazás mellett minden gyülekezet 16, illetve a póttagokkal együtt 32 egyénre adhatja szavazatát s ezzel módja és alkalma nyilik elismerést szavazni azoknak, kik az egyetemes ref. egyház érdekében jól érdemesítették magukat és biztosítékot látszanak nyújtani arra nézve, hogy egyházi törvényhozó testületünkben az egyházi ügyekkel behatóan foglalkozó, önálló felfogású s ismert meggyőződésük mellett harczolni kész férfiak foglaljanak helyet, a kik eszmét vigyenek oda magukkal s ne az elibük tett paragrafusok kacsai között tévelyegjenek, szóval, a kik méltón képviselhessék nem egyházmegyéjüket, sem kerületüket, hanem a melynek mindnyájan édes gyermekei vagyunk, az egyetemes magyarországi evangeliom szerint reformált anyaszentegyházat. Ismeretes, hogy a tiszáninneni kerületben e kérdésben nemcsak erős tollharcz indult meg, hanem minden egyes egyházmegye is kimondta a maga határozatát, 5: 3 ellen a lajstromos szavazás mellett foglalván állást, melyet aztán a kerület is elfogadott s foganatosított is. Sem az ellenzők, sem a pártolók megokolását nem fogadhatom el a maga egészében. Az ellenzők az egyházmegyéket választó kerületekül tekintik, s a lajstromos szavazást egy lépésnek a czentralizáczió felé ; továbbá felhozzák a régi gyakorlatot, s félnek tőle, hogy a nagyobb egyházmegyék elnyomják a kisebbek jogát. A mi a régi jogot illeti, volt szerencsém már rámutatni, hogy ez sem a debreczeni, sem a budapesti zsinat törvényeiből egyáltalában ki nem mutatható, mert úgy az első, mint a második egyaránt a gyülekezeteknek, még pedig a kerületekben levő gyülekezeteknek adja ezt a jogot. E szerint az egyes kerületek tekinthetők úgy, mint választó kerületek, azzal a korláttal, hogy ezt a jogot nem maga a kerületi közgyűlés, hanem a kebelbeli gyülekezetek gyakorolhatják. Ez a biztosíték egyszersmind minden czentralisztikus törekvések ellen. De nem fogadhatom el a f.-zempléni — különben pártoló nézet — megokolását sem, mely azt mondja, hogy: „az egyházmegyék eddig gyakorolt képviselőküldési joga csak a kerület által ráruházott jog, melyet a ráruházó jogcsonkítás nélkül visszavehet". Mert, mint többször rámutattam, a jog nem magáé a kerületé, hanem a kebli gyülekezeteké, nem létező jogot átruházni pedig képtelenség. A kerület egyszerűen a 67. §• alapján intézkedett, és midőn ezt úgy cselekedte, hogy az összes gyülekezetekre eső képviselőket az egyházmegyék szerint választókerületekbe osztotta be, nem jogokat adott, hanem akarva, nem akarva a jogkört megszorította; mert 4 egyénre szavazni tényleg kevesebb, mint 32-re, Ha tehát a törvény betűjét nézzük, a lajstromos szavazás mellett kell állást foglalnunk. De ez álláspontra kell helyezkednünk akkor is, ha a törvény intenczióját, szellemét tekintjük. Azt hiszem, nincs köztünk véleménykülönbség a felől, hogy a törvény intencziója-egyátalán nem lehetett az, hogy akár az egyes gyülekezetek, akár a megyék vagy kerületek helyi nagyságai foglaljanak helyet a nagyfontosságú egyházi törvényhozás asztalánál, hanem az, hogy az egyházszeretetben kimagasló s amellett az egyház nagy kérdéseivel foglalkozó s azokban jártas, legkiválóbb s így legméltóbb tagok üljenek oda. A. kiválóknak is a legkiválóbbjai. Óhajtandó volna, ha az ily értelemben vett kiválóságok az egyes egyházmegyékben úgy oszolnának el, hogy 4, sőt több jutna egyre-egyre. De, fájdalom! ez nincs így. Hiszen némely egyházmegyék gondnokot, sőt néha világi tanácsbirót is máshonnan kénytelenek kölcsönözni. Bölcs előrelátással rendeli tehát a törvény, hogy a szenvedő választóképesség — bizonyos korlátok közt — a magyar egyetemes egyház minden magyar állampolgárára kiterjedjen. A törvény szelleme pedig nyilván az, hogy a zsinat választott tagjai úgy álljanak, mint a magyarországi ref. gyülekezetek többségének emanácziói. S ennek az elvnek a kerületek korlátai közé szorítását csakis a kivitel czélszerűségének szempontja tehette megokolttá; másfelől pedig a korlátolt szám, mely a presbitériumok jogát is korlátozza. Mindazonáltal, úgy vélem, hogy a lajstromos szavazással a presbitériumok joga jobban érvényesül, ha minden egyes gyülekezet 32 kiváló egyháztagra, mintha csak négyre szavazhat. Itt kell megemlékeznem a czélszerűség szempontjáról is. A czél mindig csak az lehet, hogy a legkiválóbb, legarravalóbb emberek jussanak a törvényhozásba. Állítom, s példákkal bizonyíthatnám, hogy ez az egyházmegyénként való szavazással ritkán, vagy egyáltalán nem érhető el. Vannak ugyanis egyházmegyék, melyekben több kiváló egyháztag érdemelné meg, sőt a közérdek meg is kivánná, hogy a zsinat tagjai legyenek; ámde a régi gyakorlat szerint, saját megyéje csak kettőnek, mondjuk négynek adhat megbízatást és ritka eset az, a régi gyakorlat alapján, hogy e jelesek más megyékből nyerjenek megbízatást, mert helyeiket a helyi, sokszor képzelt nagyságok foglalják el, a kiknek hirét némely esetben csak akkor tudjuk, ha a névtárakat átböngésszük. Míg ha a kerületbeli egyházak mindenike mind a 32 tagra adja szavazatát, ez rosta leend, mely a kiválók közül is csak