Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-06-12 / 24. szám

gokra vonatkozó tételes jog' és gyakorlati eljárás" czímű könyvéből. Ezeket az útmutatásokat tanítják a theologiai szemináriumokban; ezekbe begyakoroltatnak a káplánok; ezeket tartják szem előtt a plebánusok faluhelyen és városban, szegények és gazdagok között. Ez az az egyöntetű phalanx, mely nem törődve a fennálló állami törvények intézkedéseivel, csak az egyház érdekeit és híveinek számát védi, öntudatosan, a czélt sohasem tévesztve szem elől. így aztán nem csuda, hogy ily következetes és erélyes eljárás mellett az óvatos és elvliű római egyház a vegyesházasságoknál, a hívek számát tekintve, folytonosan nyer; míg a mi veszteségeink állandóan napirenden vannak. Ideje volna, hogy a közönyösségnek es az eljárásbeli ingadozásnak nálunk is vége vettessék. A quot capita tot sensus féle eljárás káros voltáról meggyőződhetnek a statisztika által folytonosan konstatált veszteségeink. A cura pastoralis féle útmutatások napirenden vannak. Ne legyenek azok különfélék, hanem egyöntetűek minden kerület számára és legyenek segítségül a lelkésznek, hogy evangéliumi hitelveinknek megfelelő módon ő is tudjon védekezni a vegyesházasságok körül mutatkozó veszteségek ellen. Győződjenek meg hitfeleim arról, hogy e tekintetben a legnagyobb óvatosságra és lelkiismeretességre van szükség a protestáns egyházban is. Azért „caveant consules! . . . Periculum in 111 ora!" Weber Samu. Az orgonista-kántorok érdekében. Esdő szó a ref. egyházmegyei lelkészi értekezletekhez. Visszhang a felsö-borsodi ev. ref. lelkészértekezlet kiáltványára. A tanítók fizetését, korpótlékát folytonosan javítgatja az állam. A lelkészek anyagi helyzete is jelentékenyen javult a kongrua rendezése által és a felsőborsodi lelkészértekezlet körirata újabb javítást tervez. Csak nálunk orgonista-kántoroknál van minden a régiben. Nincsen itten se fizetésjavítás, se korpótlék rendszeresítése; se nyugdíj. Ez így tovább nem lehet! Mi, orgonistakántorok, szófogadó, engedelmes gyermekeik voltunk évszázadokon át; ellesve a lelkészi karnak és az egyháznak minden gondolatát, híven sáfárkodtunk, viseltük a reánk kimért, kiszabott terheket. Küzdöttünk, nyomorogtunk, parancsot teljesítettünk. Az élet utain találkozó tövisek egyformán vérzették meg — nemes munkálódásunk közben — lábainkat; együtt szenvedtünk. S ha osztoztunk a bajban, fájdalomban, verejtékes munkákban: úgy talán osztoznánk a jólétben, örömben és a munkabéren is. Ezt joggal követelhetnénk, mert az igazság is így hozza magával. De mi nem követelőzünk, nem fenyegetőzünk, hanem esdve kérjük atyáinkat a könyörgés szívhez szóló szavával: ne hagyjanak el bennünket nyomorúságunk idején; tekintsék szánalmas — jól ismert — helyzetünket, jajjal siránkozó éhes családunkat; ágról szakadt hiányos öltözékű gyermekeinket; a kórházakban kórágyaikon nyögő özvegy nőinket. Mit tegyünk mi — a 300 frt évi fizetéssel biró egyházi dalnokok, ha most nem emelnek szót mellettünk a mi atyáink, a mi kedves lelkipásztoraink? Eleget szenvedtünk már;

jól látták. Es most még aggasztóbb helyzet következik reánk. Rohamosan növekedik a drágaság, nap-nap után nehezednek a megélhetési viszonyok és napról-napra kirívóbb a mi koldus helyzetünk. 300 forint! Csak évi élelemre is — nagyon szerényen beosztva — kevés egy családos embernek; hát még hol van a ruhára, gyermekeink neveltetésére szükséges pénzmennyiség? Néha napján használandó élvezeti czikkek beszerezhetése lehetetlen; társas mulatságokon való megjelenés pedig egyáltalában szóban nem foroghat, mert ez mind kisebb-nagyobb kiadásokkal jár. Pedig ép ezen a helyen vihetnénk véghez, illetve fejleszthetnénk nemesczélú munkáinkat. Itt tölthetnénk be jó példaadással nemes hivatásunkat. De sajnos, gyenge anyagi viszonyaink folytán innen ki vagyunk zárva. Atyáink! Szánjanak meg bennünket. Hiszen mi eddig is együtt voltunk, miért ne kérhetnénk ez alkalommal is a fizetésünk arányos felemelését együttesen ? Hiszen az tudnivaló dolog, hogy a református egyház lelkész és kántor nélkül nem existálhat; mert a lelkész egyházának éltetője, vezére, szellemi kincstárháza, a kántor pedig neki mintegy kiegészítő része, hűséges odaadással működő segítőtársa. Olybá képzelem e két alakot az egyházakban, mint egy gondos jó édes atyát fiával, kik az atya bölcs vezetésével együtt munkálják a családi élet fentartásához szükséges javakat. Nekünk kántoroknak sem napszámba menni, sem pedig valami mesterséget házilag folytatni nem lehet, nem szabad, mert nem fér össze nagynehezen kivívott auktoritásunkkal. Gondoskodnia kell tehát az egyháznak arról, hogy nekünk is tisztességes létfentartásunkra biztosítékot nyújtson, nyomorúságos fizetésünket rendezze. A tanítók törzsfizetése 400 frt, lakbérilletmény, 6 ízben 50 frtos 5-öd éves korpótlék, s ezenkívül nyugdíjilletmény. Ezzel szemben a mi törzsfizetésünk 300 forint, punktum . . . semmi más. Ötödéves korpótlékunk nincs, nyugdíjigényünk nincs ! Ily szomorú állapotok közt vergődünk mi, szerencsétlen falusi kántorok. A 300 frt évi fizetésből félretenni nem lehet, mert nem jut. Ha a betegség kínjai reánk nehezednek . . . munkaképtelenné leszünk, irgalom nélkül elcsapnak bennünket; mehetünk koldulni. Van-e érző szív, ki Ínséges állapotunkon meg ne indulna? A legjobb, legmegbízhatóbb gazdasági és kerti magvak a GOMBÁS JENŐ "^m WT (ezelőtt Nöthling Vilmos) magkereskedésében szerezhetjük be, Budapest, IX., Kálvin-tér 9. == Árjegyzék ingyen és bérmentve. =