Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-04-17 / 16. szám

a világ minden részében más-más nevek alatt élnek és így a tulajdonképeni egyetemes keresztyénséget szétszaggatják. A keresztyén társadalmi törekvések és intézmények világszövetségei tiltakoznak ez ellen legszebben. A keresztyén nőknek egy ily világszövetségében Magyarországról eddig csak a budapesti Lorántffy Zsuzsannaegyesület volt képviselve E szövetség megalakulása esetén természetesen az egész magyarországi evangéliumi nőegyletek képviseltetnének és így az esetleg a világszövetségtől származó erkölcsi és anyagi gyámolításban is közösen részesülnének. Szövetségünk titkára: Dessewffy Emma úrnő a további tájékozást illetőleg minden ker. nőegyesület megbízottjának szívesen áll szolgálatára (V., Lipót-körút 17.). Alakuló gyűlésünk egy kedélyes szeretetvendégséggel záródott, a hol a küldöttségek; a Lorántffy Zsuzsánna-egyesület tagjai és segélyezett szegényei vettek részt. Változatos és szép programm töltötte be a délután erre rendelt óráit. Kador Sándor úr hegedült. Szavalt Győry Lujza k. a. ós Tóth Bálint úr. Énekelt három kicsiny lányka, a diakonissza-testvérek kara és Fröhlich Feodora k. a Tárogatón régi magyar énekeket adott eld Ruszkó Gyula. A végén Sörös Béla tartott bibliamagyarázatot és bezáró imát. A háromnapos szép gyűlést emelkedett érzésekkel és nagy elhatározásokra kész lélekkel hagytuk el. Ha a mi tervezésünk és az Ur végzése találkozik, a miért pedig buzgón imádkozunk, — akkor a gyöngéd kezek és félénk, de buzgó szivünk kicsiny szövetségében az Úr megdicsőítheti magát. Miss. NEKROLOG. Emlékezés Molnár Istvánra. (1846-1904.) Egy kis czipruságat akarok letenni. Ott, a hol a rohanó Dráva kígyózik alá, fűzerdős partja s a feketeviz által határolt erdőkkel, zizegő nádasokkal, buja rétekkel váltakozó deltán meghúzódott kis falvak egyikében, Kisszentmártonban, mult hó 22-ón egy barna sírhalom domborult fel, melyet a mérhetlen fájdalom és elhagyatottság könnyei áztatnak; alatta egy küzdelmes, fájdalmakban megtört szív pihen. A távolból hullatom e sír fölött részvétem könnyeit s a jó barát nyugtató sírjára, ha személyesen nem tehettem, ez úton kívánom letenni résztvevő szeretettel az emlékezésnek bánatos cziprusát. Az Urnák egy hű — de sokat szenvedett, sok fájdalmat átélt — szolgája, Molnár István kihűlt porai felett domborul e sír. Ne keressétek nevét a nagy nyilvánosság szereplői között. Azok közé a milliók közé tartozott, kik mint a pázsit fűszálai, nem törnek magasra;

hogy mint hegyen épült város tündökölve legyenek a közszemlélet, talán bámulás tárgyai, hanem megelégesznek, ha rendeltetésük keskeny körét híven betöltve, áldást és szeretetet áraszthatnak maguk körül; kik nem kitüntetésre, csak szeretetre vágynak; nem hivalkodni, hanem használni akarnak ; nem a munkatér szélesbítésére, hanem felvett hivatásuk minél hívebb betöltésére törekesznek. Azok közé a hasznos munkások közé tartozott, kiknek egész világuk, mert törekvésük, működésük egész czélja, tárgya — az a kis sereg, melynek őrállójául, vigyázójául állíttatott ; az a család, mely a nagy világ forgalmától elzárt ily apostoli munkásoknak érző szivét, értök törődő lelkök gondolatának minden szálait s munkás karjaiknak minden szorgalmát lefoglalja, s egy-két hü barát, mint emlék a fellegekbe néző ifjúkor szép reményeiből, melyet kiegészít a hazának, a fajnak és nemzetnek buzgó szeretete. . . . ím ! ezekben látom általános körvonalait a parányi falvak porába temetkezett — egykor talán fényes ábrándok felhőiben járt — hű és becsületes, szegény protestáns papok százainak, ezreinek, kik mint névtelen hősők állnak ott s küzdenek végig egy egész, nagyrészt csalódásban és fájdalomban megtört életet, egy szent eszme, az Isten országa terjesztésének szent szolgálatában. Egy volt ezek közül néhai Molnár István, kisszentmártoni lelkész. Somogy megyében, a Kadarkuthoz tartozó Kenéz pusztán született, de még kis — 8—10 éves — korában teljesen árván maradott Némi vagyonkája maradván, neveltetéséről Jakab István, kaposvári ügyvéd gondoskodott. Tanulmányait Csurgón kezdette, Pápán, Kecskeméten folytatta és a theologiai tanfolyammal Budapesten végezte. Mint káplántársamat, itt Felső-Baranyában ismertem meg, mint viszlói segédlelkészt. Majd Hamar Pál e.-megyei főjegyző mellett szolgált Kisszentmártonban, hol 1877-ben a boldogult utódává is választatott, elég rövid káplánkodás után (lelkészi oklevelet 1874-ben nyert). Még abban az évben meg is nősült, feleségül vévén Somogyi Pál viszlói tanító leányát, Herminát, kit ifjúkora egész rajongásával szeretet. Boldog házasságukat az Ég számos gyermekkel áldotta meg. Ez egymást forrón szerető házaspár úgy virult itt — az egy-gyermekrendszer átkától már akkor mételyesedni kezdett áldott földön — mint a zsoltárban említett termőfa, mely idejében meghozza gyümölcsét és el nem szokta hullatni levelét. S ha egy-egy gyengébb lehullt, úgy eltudott sírni, keseregni rajta ez a melegszívű jó házaspár, hogy az ember együtt sírt velők. Pedig, ha jól emlékszem, csak egyet temettünk el. Azután jött a rettenetes katasztrófa. A születendő tizedik gyermek magával vitte a család őrangyalát, a drága jó anyát. Ettől fogva szegény barátunk élete aggodalom, emésztő bánat, keserűség. Nyolcz neveletlen árva közt úgy állt, mint a villámsújtotta fa, köztük a legkisebbek alig hogy járni tudtak. Négy fiú és három leány gondja nehezedett reá. Reá, kit gavallér káplánnak ismertünk, ki örömest vett részt a vidám társaságokban s pompásan kezelt hegedűjében találta élvezetét, vagy pompás gyümölcsösében oltogatva s tüzes gazdálkodást folytatva, üresóráit a rengetegekben vagy nádasokban vadászgatva kereste férfias szórakozását: most az anyai gondviselés apró, kicsinyes, de fáradságos teendői foglalták le minden idejét. Mert újabb nősülésre nem is gondolt. Forrón szeretett neje annyira a szivéhez volt forrva, hogy még a szükség kényszere alatt sem gondolt arra, hogy más nő sorsát kapcsolja életéhez. Páratlan atyai gondossággal nevelgette árváit, kik közül a legnagyobb a tanító képezdét jelesen végezve, már tanító is lett. Másik fia, Gyula Kecskeméten tanult s nagy reményeket fűzött hozzá. A Gondviselés újabb próbát mért reá ; néhány év előtt Gyula fia, a legodaadóbb ápolás daczára, karjai közt adta vissza lelkét a Teremtőnek. Az egyébként is