Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-03-20 / 12. szám

mindenikén többé-kevésbbé ott ragyog a Krisztusba vetett hit zománcza. írójuk nem saját bölcseségét, hanem Istent és az Ő beszédét, Krisztust és az ő megszentelő lelkét igyekszik hirdetni, s ez a törekvése általában véve sikerült is, mert beszédei az emberi szívben a „Hit templomának" felépítését munkálják. A természetnek sok ismerete, az emberi lélek alapos ismerőjének gazdag és igaz megfigyelése nyilatkozik meg p. o. ,,A méhek "-ről, „A hangya és ember" s a „Legszebb kert"-ről szóló beszédekben! Kezdi a legparányibb állatok életének ismertetésével, s aztán felemelkedve a legtökéletesebb teremtményhez, az emberhez : azok életének példájával oktatja, tanítja az embert, hogy miként kell emberi és ker. rendeltetését betöltenie. A kötetnek egyik legremekebb beszéde a „Legszebb kert", melyben a földi virágos és gyümölcsös kertből a legszebb kertbe, az Úr Jézus kertjébe, az egyházba vezérel bennünket. Megmutatja és megmagyarázza a különböző virágok életét, aztán elvezet a Megváltó kertjébe, melyben „a legváltozatosabb virágcsoportot találjuk. Élénk színezetű rózsák, illatos liliomok szomszédságában elrejtve viruló nefelejtsek, kicsiny violák, s ki tudná elsorolni, hányféle virág illatozik itt, melyeken gyönyörűséggel legeltetjük a mi szemeinket". Jó lélekkel ajánlom, szerezze meg e kötetet minden pap s használja híveinek építésére. Az Isten pedig tartsa meg soká a kiváló szerzőt, hogy a megindított 6 kötetes folyam bevégzése után adhasson még nekünk sokat az ő lelkének kincses házából, s az áldozatkész kiadó nyerjen bátorítást a prot. egyházi irodalom tovább fejlesztésére és építésére! Keresztesi Samu. BELFÖLD. A próba-énekeskönyv kérdéséhez. Megjelent tehát az új énekeskönyv 1 Az örömért, mellyel fogadtam, köszönet egy halottnak és egy élőnek. A halott: imént elhunyt volt jeles tanárom, Kovács Albert, a ki 20 évvel ezelőtt érdeklődést keltett bennem az énekügy iránt; az élő pedig: Fejes István úr, a ki ez érdeklődésből támadt 20 éves vágyamat az új énekes -könyv után íme kielégíté. De avagy csak magam tartozom-e nekik köszönettel és hálával? És ha az egyik iránt már csak síremlék állításával fejezhetik ki hálájukat lekötelezettjei: nem tudom a másik iránt tartozásunk lerovásának jobb módját elgondolni, mintha sietünk Őt, a már hajlott korút megörvendeztetni azzal, hogy az ő könyvéből énekelünk mi, Magyarhon kálvinistái. De jól van! Elhiszem, hogy egy ember életénél, ha még oly érdemes is az, ily országra s talán évszázadokra kiható ügy fontosabb tekintet. Vessük ám hát még egyszer rostába azt az anyagot, mely tiszta búza gyanánt — a mint hogy az is — adatott nekünk az új zsoltárban; de melyről ez is, az is állítja, hogy lelki éhségünket meg nem elégítő Tcevés kenyeret szolgáltat. Szóljon hát a kérdéshez minden énekszerető magyar kálvinista, minél előbb, hogy el ne aludjék ismét, szégyenére ez új századnak, a szent ügy, melynek úgyis csak egy férfiú volt az ébrentartója. Hadd legyen már egyszer bábeli zavar helyett nyelveket egyeztető buzgóság és értelem, hogy ezt az égig érő tornyot, az új zsoltárt megépíthessük. Mert mindeddig e kettő hiánya volt a legnagyobb akadály: a közbuzgóságé és a közértelemé. Ott az újítástól iszonyodok egyik, a közönyösöknek másik tábora; itt nagy elvek harcza, majd kisszerű gáncsok, többször szűk látkörű impressionalismus, néha egy-egy prófétai hang és másokénál többet látó szem átfogó tekintete. Ez utóbbiakkal legkevésbbé dicsekedhetve ugyan, de a közbuzgóságban annyi a mennyi részt venni óhajtva, megteszem észrevételeimet az új énekeskönyről én is, annyival inkább, mert esperes urunk úgyis jelentéstételre hívott fel bennünket, s mert tudom, hogy bármily szerény szent lángocska pislogtatásával is szolgálatot teszünk az anyaszentegyháznak. Az a kérdés először is, hogy voltaképen miért is kaptuk hát mi a próba-énekeskönyvet, mikor az állítólag mint „a Jeruzsálem jól megépült sok ékes épületekkel"? Bizonyára azért, hogy mielőtt föltárnánk e szent városnak kapuit s bevezetnénk népünket annak szépségei s tudományt ós lelki vigaclozást nyújtó csarnokai fölkeresésére : magunk tegyünk előbb egy körutat benne s „a több szem többet lát" elvénél fogva szóljunk és rendezzünk, tatarozzunk ott, a hol még valami hiányosságot találunk. ímhol már egy-kettő, a mi az én szemembe ötlött: 1. Nincs meg benne minden zsoltár. Pedig jó ós szükséges volna. Nemcsak azért, mert „szentírás", nem is csak Szenczi Molnár A. háromszázados tekintélyéért, hanem azért, mert mint a szentháromságban a három isteni személy hite: úgy tartja magát népünknél a zsoltárban a 150 zsoltár tudata, és azért, mert tapasztalatom szerint kálvinistáink, kivált a férfiak, ma is előszeretettel vannak a zsoltárok iránt, melyekben több az általános emberi, mint a keresztyéni, s inkább szól belőlük a férfias erély, mint a nőies kedély. De ha fölvesszük is valamennyi zsoltárt, kivánatos, hogy ne legyen több dallam bennük, mint 50. Ha Procrustes-ágynak látszik is e szám, fogadjuk el. Ne vesztegessen meg bennünket egyik-másik dallamnak talán csak szubjektív szépsége a nagyobb közérdek mellett. A fődolog ugyanis nem a sok, hanem a helyes dallammal való éneklés. S kevesebbet nem könnyebb-e betanítani s a gyülekezetben gyakorolni? Mert az kétségtelen, hogy a köznép jó nagy része bizony nem hangjegyekről, hanem hallás után tanulva fog énekelni még száz év múlva is. Már pedig sajnos tapasztalataink vannak, hogy az énekelni tudás utóbbi években sokat hanyatlott, nagyrészben a városokban elemi iskolázott tanítók miatt. Ennél a pontnál tehát homlokegyenest ellenkezik véleményem Györe úréval, a kinek, nem tudjuk, dicséretére írjuk-e, hogy nem fél a sok dallamtól. „Hogy a gyülekezet éneklése szép és ízlésteljes legyen", mondja az Egyh. Törv. 125. §-a. Ez a főérdek és czél mindenekfelett, s ezt nem a sok dallam útvesztőjével lehet elérni. Mit érne a sok, ha nem gyakorolhatná a gyülekezet? Nem gyakorolván, nem is jól tudná, bágyadtan s bizonytalanul énekelné. Ellenben tapasztalom, hogy pl. a legjobban tudott s gyönge kántoraink által sokszor elővett XLII. zsoltár dallamát nem unatkozva, hanem mindig lelkesen éneklik híveink. Lenne tehát -kerekszám 50 zsoltárdallamunk, olyanformán, hogy a LXXIII. zsoltár, melyre úgysem megy egy más ének sem, egyszerűen a XXXV-re éneklendő