Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-03-06 / 10. szám

eredményről felségünkhöz felterjesztést tenni el ne mulasszák".1 E leirat zavarba hozta ugyan a többséget, de némi meggondolás után a r. katholikusok mégis elhatározták, hogy a vallásügy tárgyalását az országgyűlésen meg fogják akadályozni. A főpapság állott ezen mozgalom élére. Hivatkozva arra, hogy miután a klérusnak kötelessége megőrizni a hitet, az egyház jellegét, e súlyos kötelességből kifolyólag az elődök nyomdokain halad. Ünnepélyes ellenmondással ellenszegül, hogy az akatholikusok érdekében kiadott intézkedéseknek, legalább az ellenmondás csekély akadályával, útját állja. Megújítottaknak kivánja tekinteni mindazon tiltakozásokat, melyeket a papság eddigelé — az akatholikusoknak ezen apostoli országba való bejövetele óta — a diaetákon vagy egyéb helyen hangoztatott Ezen ellenmondásokat, protestálásokat ezen országgyűlés alkalmából is megújítja, miként azt kezdettől fogva tette. A protestánsoknak adandó kedvezményeknek úgy a jelenben, mint a jövőben ellenmondva protestál és protestálva ellenmond, jogainak s a szent hitnek biztosítása végett authentikus iratot kér.2 A főpapságnak e néhány szóval ismertetett tiltakozása világot vet arra a türelmetlenségre, melylyel a protestantizmus a többség részéről találkozott. Mert miről van szó ? Arról, hogy a protestánsok panaszait meg kell hallgatni. A többség már e rendeletben magában kedvezményt lát s ellene szenvedélyesen tiltakozik. A protestánsok nem csüggedtek; a tiltakozásra ellentiltakozást adtak, a melyben kijelentették, hogy a klérusnak szóban forgó protestálása nemcsak semmis, hanem egyenesen ellenkezik az ország nyilvános törvényeivel. . . . Mégis, nehogy a jövőben azt higyjék, hogy ezen ellenmondást hallgatással elmellőzték, teljes tisztelettel írásban is kijelentik, hogy ez ellen tiltakoznak; egyszersmindendekorra kijelentik, hogy teljes jogú békéikhez, az egykori királyok okleveleihez, határozott, érvénnyel bíró s több százados gyakorlat által megerősített törvényeikhez, alkotmányukhoz erősen ragaszkodnak, s a mult országgyűlés XXX. pontja alapján létrejött bizottsági határozatoktól — mint bevett... s nem mint állítólag tűrt vallások — nem térnek el, sőt azokra minden tekintetben, valamint az országgyűlés egész folyamata alatt, úgy most is, hivatkoznak és sérelmeiknek törvényes orvoslását ő szent felségének méltányosságától és veleszületett kegyességétől várják.3 A protestáns rendek ezen ellentiltakozással be nem érték; még az 1723- év folyamán a trónhoz fordultak egy folyamodvánnyal, hogy helyzetükről, elhatározásukról minden kétségen felül tájékoztassák a királyt. A folyamodók előrebocsátják, hogy a klérus újabb panaszait pontról-pontra nem ismerik, mert azokat velük ismételt kérésük daczára sem4

közölték; de két dolgot kiemelnek. A mi azt illeti, hogy szabadságuk megszűnt, vagy megszüntetendő, erre Gramaliel szavaival a szentírásból felelnek (Ap. csel. V.) „Távozzatok el ez embertől, mert ha emberektől vagyon e mű, semmivé lészen, ha pedig Istentől vagyon, ti fel nem bonthatjátok, hogy ne láttassatok Isten ellen tusakodni". Ha pedig — mint szokták— azt állítanák, hogy a szt. diplomákat velük, mint eretnekekkel szemben nem kell megtartani, erre nézve is mást tanácsol a szentírás a gibeoniták példájában. Az nem is felel meg a valóságnak, a mit némelyek hangoztatnak, 1 Ribini i. m. II. 558—559. 2 ü. o. 559—60. 3 U. o. II. 561. 1. * „Gravamina ... ad iteratas quoque ínstantías nostras, nobiseum eommunieata non fuerunt." hogy a protestánsok erőszakkal csikarták ki szababságukat, legalább ezt bizonyítani nem lehet; feltéve azonban, de meg nem engedve, hogy ez így van, — erre nézve is teljes mértékben tájékoztatást nyújt a szentírás. A gibeoniták ugyanis erőszakkal csikarták ki a szövetséget, mégis midőn mintegy 400 év múlva Saul a zsidókat a szövetség ellen tüzelte, érezte e miatt Isten haragját, melyet a zsidók csak úgy engesztelhettek ki, hogy 7 férfiút adtak át a Saul törzséből a gibeonitáknak, hogy azokon szenvedett jogtalanságaikat megboszulhassák. „Mi, felséges császár — így végzik be a protestánsok szóban forgó folyamodványukat — a tiszt, klérus minden beszédével szemben magunkat Felséged kegyes gondjaira bízzuk. Krisztus sebeire, a lelkiiidvösségre kérjük szent Felségedet, hogy az örömnek ezen napjaiban, midőn kedves utódainak... cs. és kir. trónja Felséged alattvalóinak közös akaratával, készségével és örömével állandó lett — most kérjük Felségedet, hogy a lelkiismereti szabadságot, melynél édesebb nincsen, tőlünk a jövőben se engedje megvonni".1 Ilyen előzmények után jött létre az 1723. jún. 12-én kelt királyi leirat, mely a forrongó kedélyeket ismételve lecsillapítani igyekszik. „Magyarországunkban lakozó ág. és helv. hitv. alattvalóink... felterjesztéséből megértettük, hogy ámbár ismételve meghagytuk, hogy említett híveink vallásügye mindenben úgy maradjon, mint eddig volt: mindazonáltal az ország törvényeinek s leiratainak ellenére, némely helyeken vallásuk gyakorlatába háborgattatván, vallásukkal ellenkező szertartásokra kényszeríttet-T nek " „Ilyen és több ezekhez hasonló parancsaink megvetői ellen, az ország belnyugalma tekintetéből, elhatároztuk, hogy rendeleteinknek érvényt szerezünk, hogy az engedetleneket az irántunk köteles engedelmességre utasítjuk. Elrendeljük hogy mindaddig; míg a kinevezett bizottság be nem végzi küldetését, minden változatlanul maradjon. Az elfoglalt templomok adassanak vissza, az elűzött jobbágyok állíttassanak vissza, vallásukkal ellenkező szertartásokra ne erőltessenek, egyh. szolgáik közül vallást . . . illető dologban a szentszékek elébe senki ne idéztessék. Azok, a kik ezen kegyes rendeletünknek ellenszegülnek .... mint a közbéke és nyugalom megzavarói és kir. parancsunknak megvetői.. . rangkülönbség nélkül büntetéssel sújtatnak.".2 Az országgyűlésen jelenlevő főpapok, élükön Keresztélv Ágost szász herczeggel és esztergomi érsekkel — mint Horváth Mihály kiemeli — a világi urak támogatásával odavitték a dolgot, hogy az idézett rendeletet a megyéknek meg sem küldték, sőt június 29-én a főpap a nádor előtt kifejezte, hogy teljes mértékben megújítja és fentartja mindazon óvásokat, melyekkel eddigelé, ezen országgyűlésen is, a felekezetek előnyére történt intézkedéseknek ellenmondott. A protestáns rendek mit tehettek? Kijelentették, hogy ez az ellenmondás semmis ; kijelentették, hogy a törvényekhez ragaszkodnak s reményüket a bizottmány munkálataira megígért királyi határozatba vetették. Van-e kor, mely vallási vonatkozású feliratokban, leiratokban, protestálásokban, reprotestálásokban gazdagabb volna? És mennyi elkeseredésről, mennyi sérelemről, harczról szólanak hozzánk e kornak emlékei, az immár elsárgult papirlapok! Igaz, hogy e harczokat tanácstermekben, érveket állítva érvekkel szembe vívják; de e körülmény a harcz kegyetlenségéből nem von le 1 U. o. II. 565. 2 Fr. Ad. Larnpe. i. m. 547—54-8. I.