Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-03-06 / 10. szám

korlat kipróbálta, mint a fölvilágosodás terjesztésének czélravezető intézményét: ezért az egyháznak kötelessége eme kipróbált intézményt a maga számára is munkába állítani s általa a krisztusi világosságot terjeszteni. Megtörténhetik, hogy minden érvelés mellett is lesznek egyesek, kik hatalmi féltékenységből, egyéni hiúságból, vagy egyéb nem látható indokok miatt elvileg helytelenítik a mozgalmat; de ez a lelkészt meg ne akassza munkájában. Hiszen templomba se jár mindenki ós mégis prédikálunk s végezzük egyházi teendőinket. Ilyen egyházi munkának kell tekintenünk az olvasókör alapítását ós vezetését is. Ha a közgyűlés is helyesli az alapszabályokat: ott is nyomban körözni kell az aláírási ívet. Kezdetben ki ne zárjunk köréből senkit; aláírhat az esetleg méltatlan is. Ott van az alapszabály, gondoskodik a kizárásról, ha a szükség úgy kivánja. A javulás felé vezető utat ne zárjuk el. A taggyűjtő ívet egy pár buzgó fiatal emberrel köröztetjük a községben, különösen az ifjak között. Ha a községben más felekezetűek is vannak, de lelkész nélkül, azokat is fölvehetjük, azonban a hódítani akarásnak legcsekélyebb látszata nélkül. Ha papjuk van: úgy mellőzendők, ós ha mégis lenne olyan, a ki be akar lépni: természetesen fölveendő. Ha kellő számú tag jelentkezett, megtartjuk velők az alakuló közgyűlést, elfogadtatjuk az alapszabályokat s megválasztatjuk a tiszti kart. A választás lehet nyilvános vagy titkos. Kisebb helyen a nyilvános, nagyobb helyen a titkos szavazat ajánlatosabb. A lelkész ügyeljen arra, hogy attól kezdve, a mint a tisztikar ós választmány munkába léphet : ő maga többé egyedül ne intézkedjék, hogy senki erőszakoskodással, uralomratöréssel ne vádolhassa. A választmányi ülést azonban úgy vezesse, hogy az egyháziasság soha csorbát ne kapjon. Az alakuló gyűlés után az alapszabályokat három példányban lemásoljuk (mindeniket egy koronás bélyeggel ellátván), az alakuló közgyűlés jegyzőkönyvével, — melyre 30 filléres bélyeget teszünk, — s az egészet egy, a belügyminiszterhez czímzett kérvény kíséretében (erre szintén kell egy koronás bélyeg) a járás főbirói hivatalához küldjük, azzal a kéréssel, hogy terjessze föl az alapszabályokat hitelesítés végett. A minisztériumhoz intézett kérvényt szintén az erkölcsiség hanyatlásával s egyéb társadalmi bajokkal lehet indokolni. Úgy a kérvényt, mint az alapszabályokat az elnök ós jegyzők írják alá. A főbírónak az alapszabályok beküldésével egyidejűleg bejelentendő a kör ideiglenes működésének megkezdése. Lukácsy Imre. A keresztyén anyaszentegyház. Hogyha Pál leveleit olvassuk, első pillanatra úgy tetszik, hogy az ő tanítása az egyházról nem reális. Mily szépek, fenségesek a leveleit megnyitó üdvözletek. Az elhívott szenteknek, a Jézus Krisztusban hívőknek, a világ fundamentuma előtt elválasztottaknak írja ő leveleit. Pál szerint az egyház oly elhívottak testülete, a kik magukat elszakítva a világtól, egyesültek a Krisztusban, a kiknek szenteknek kell lenniök, miként Ö is szent. Ha már most közelebbről megvizsgáljuk azon testületet, a melyet Pál oly magas czímekkel illet, nagy csalódás ér bennünket, mert nem képzelhető nagyobb ellentét, mint van e czímzés és azok között, a kiket illet. Az első keresztyén gyülekezetek tagjai féltékenyek, hálátlanok, czivakodók stb. voltak; untalan szemünkbe ötlenek mindazon bűnök, a melyeket a pogányságból hoztak át magukkal, és melyeknek elítélésére Pál alig talál szavakat. Azon korinthusiak között, a kiket mint Jézus Krisztusban megszentelteket üdvözöl, volt egy, a kit a Sátánnak kelle átadatnia; voltak, a kik lerészegedtek az Urasztalánál; a kik megvetették az Evangéliumot, a melyet ő hirdetett. Talán felületes udvariaskodásból használta hát Pál apostol e kitüntető megszólításokat? De tudjuk, hogy őszintébb ember Pál apostolnál soha nem volt. Mi hát a magyarázata ezen csodálatos paradoxonnak? Mi a magyarázata, hogy levelét írja a szenteknek, és pár fejezettel alább undok paráznaságot ostoroz? Pál bámulatos képzelő erejében lel e dolog kielégítő magyarázatot. Az ő lelke elé nem vontak korlátokat a látható dolgok; Ő élt azokban és azok által, a melyek nem láttatnak. A valóság, a mely sokszor oly siralmas volt, eltűnt lelki szemei elől és helyet adott az eszményinek, és látta nem azt, a mi van, hanem azt, a mi eljövendő. Ha látott egy tanítványt, nem a római rabszolgát látta benne, a ki tudatlan, tisztátalan, félig állatias volt, kitéve sanyarú állapota elkerülhetlen bűneinek, hanem látta benne az embert, a ki megfeszíttetett a Krisztussal és feltámadt Ő véle halottaiból. Az a nyomorult, elgyötört rabszolga az ő szemében Isten fia volt, a ki levetette bilincseit, szabaddá lett a Krisztusban és részese Isten fiai teljes dicsőségének és kiváltságainak, mert a Krisztus szerette és váltságdíja lőn vére által. Egyszóval Pál az embert a Jézus Krisztusban látta; ő mindent benne és általa látott. Ezért midőn Pál apostol az egyházról beszélt, e földi gyülekezetben látta a mennyei eszményképet; látta ezt úgy, mint a Krisztusnak szeplőtlen testét, mint a szentek gyülekezetét, a mely Krisztusban meghalt és vele feltámadott. Ez a láthatatlan egyház, a melyet eszményi szépségében csak a hit által, csak Krisztusban láthatunk.