Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1903-02-08 / 6. szám
hogy mindegy, bármely vallású valaki, csak Istent félje s embertársait szeresse. Ezt nem prot. libertasnak, hanem veszélyes ós elítélendő licentiának nevezem, mely ref. egyházunk felbomlását megkezdte és sietteti. Ha mind az öt theol. fakultáson, vagy modernizálva: akadémián 4 évig azt hallaná tudós tanáraitól a leendő ref. lelkész, hogy Krisztus urunk szent vallása egyedül ós kizárólag az, a mi a ref. egyházban van megtestesülve, mint a lélek ós igazság egyházában; ha Jézusról, mint Isten szent fiáról hallana csak és mindig, nem pedig a nazarethi bölcsről: majd akkor bekövetkeznék a magyar ref. egyház megújhodásának örvendetes időszaka. Mióta egyházunk, több százados talajáról, a hitbuzgóság földéről átcsúszott az adó és megadóztatás világi,profán terére; miótapapságunk megkóstolta a potyát: azóta egyházunk autonomiája, mely pedig az ő létalapja, évről-évre vastagodó jegyzőkönyveinkben fekszik eltemetve; egyházunk hívei fogynak, papjai pedig az állam porában mászkálnak, segélyért esdekelve. Ez a vég kezdete. Nagyszerűen rajzolja az ilyen állapotot Sallustius ele conj. Cat. cap. 10. — a hol elmondja, miként emelkedett Róma hatalma a polgárok egyetértése és önzetlensége erejével világuralommá, sed ubi fortuna saevire et omnia miscere coepit, fidem et probitatem subvertit, cleos negligere et omnia venalia habere edocuit: azután sülyedni kezdett. Ez a leírás hazánk és egyházunk mai állapotára is ráillik. Nagy hátrányul szolgál egyházunknak az is, hogy a jelenlegi kritikus időben főpapjaink tehetetlen öregek. Másik bajunk, hogy tekintélyes, gazdag, független világi urakban egyházunk nagyon megfogyatkozott; sokakat elkapott, magához ragadott a forgószél, s ezek hallgatnak, mert hallgatni arany. Például, szólalna-e fel valaki az ellen a dehonesztáló kifejezés ellen, melyet ma már széltében használnak a lapok s a parlamentben is a honatyák, hogy a protestáns egyház csak felekezet? Az 50-es években nevünk akatholisch volt, ma szekta, felekezet. Különben egyrészt magunk vagyunk az okai, mert 400 év óta nevet nem tudtunk magunknak adni. Sacramentarius, kálvinista, helv. hitv. evangelikus, református, legújabban ev. ref. Ennyi névvel az escurial bármely ősnemes hidalgója megelégedhetnék, — ós én csudálom, hogy ezen szegénységünket látva a pápista irók, Tristram Schandyvel reánk nem eresztik de la Casa érsek 10 ezer gúnyolódó ördögöcskéjét. Az én pennámon már ott ülnek, de lerázom őket. Végezetre azt is, mint egyházunk régi baját említem meg, hogy tanári pályázatok alkalmával a protekezió még mindig érvényben van. Az ilyen tanárokra illik, a mit egy angol mondott egy társaságban: El kell mennem, hogy órát adjak a kinai nyelvből. BIess me — kiált fel egy vendég — do you understand chinese ? »That is beside the question, Sir, I teach it.« (Ért ön chinai nyelven? Az szóba se jöhet, Uram, elég, hogy tanítom). Mind ezek után alkalmatlankodásomért becses elnézését kérve, tisztelettel maradok stb. N.-Székely, 1903. január 25. Mányoki Tamás, ref. lelkész. Válasz a levélre. Nt. Lelkész Úr! Aforisztikus kedves sorait nem hagyhatom válasz nélkül. Mindenek előtt meg kell köszönnöm olvasóim nevében is, hogy az öreg Mányoki Tamás oly hosszas hallgatás után megszólalt. Arról is biztosíthatom nt. Urambátyámat, hogy írása nem hasonlít az együgyű Ennius írásához, a melynek szemétjéből úgy keresgélte ki Virgilius a gyöngyöt. Van abban gyöngy elég. Értékes gyöngy a néhai Prot. Egyletre vonatkozó észrevétele. Valóban a prot. egyleti törekvések, dogmatikai tévedésöket nem is említve, nem »az önszükséglet talajábólcc eredtek; koraiak voltak s ezért lőnek meddők. Több volt bennök a világ lelkéből, mint a Krisztus lelkéből. Ám ez az észrevétel, az ón meggyőződésem szerint, nem egészen talál sem a Prot. Irodalmi Társaság, sem az Egyházi Értekezletek munkásságára. Nem pedig először azért, mert mind a két törekvésnek más a hitelvi talaja. Az írod. Társaság határozottan az evangélium talajából nőtt és eddigi hajtásai elvitathatlanul krisztusi ós evangéliumi csemeték. Az a folyóiratja, a Protestáns Szemle; azok a tudományos könyvei, a monográfiák ; ós jellegzetesen evangéliumiak a népszerűsítő kiadványai, nevezetesen a Házi Kincstár kötetei és a Koszorú füzetei. Nem tudom, méltóztatott-e ezeket olvasgatni, nt. Urambátyám ? Ila nem olvasta, nézegesse meg, vagy tudakozódjék utánok, s akkor meg fog győződni arról, hogy téves az a vélemény, hogy a M. P. írod. Társaság »kiadványait csak íróink és tudósaink olvassák«, s hogy a társulatnak »a gyakorlati életre semmi befolyása nincs«. Ellenkezőleg, mikor a társulat folyóirata 1700 példányban, Házi Kincstára pár ezer és Koszorú füzetei negyvenegy és félezer példányban forognak a közönség kezén, akkor a M. P. I. Társa-