Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-11-29 / 48. szám

az Úrhoz naponként: higyjük el, alászáll a kegyelem esője és megtermékenyíti a sziveket és hozzánk jönnek és együtt imádják velünk az Urat. Nem vagyok pietista, nem voltam rajongó soha, nem vagyok ma sem; egész életem, működésem a józan vallásosság teljesítésében határozódott, s abban, hogy Isten, a kegyelmes és irgalmas, bűneinket megbocsátja, a Krisztusért, az ő megváltói haláláért; de abban sem tudnék megegyezni, hogy szertartásunk, az ősöktől származó, az ős, megnyirbáltassék, és a hétköznapi isteni tiszteletek, helyi okok miatt hova-tovább elmaradjanak. Nem azért jelentem pedig ezt ki, mert tán így parancsolja a felsőbbség határozata, hanem önként és azon meggyőződésből, hogy a sárguló lombok, a hulló levelek nem az istentisztelet és szolgálat abbahagyására, megritkítására, hanem inkább sikeresebbé tételére vezessenek. Imádkozzunk, ha senki sem imádkozik is velünk; imádkozzunk és áldozzunk az Úrnak hálaadással, meggondolván azt, hogy a buzgó imádság lehozza az eget, megszenteli a szivet ós lelket ós Istenhez vezet bennünket, kinek legyen dicséret és tisztesség mindörökké 1 Id. Szekeres Mihály, ref. lelkész. TÁRCZA. Naplójegyzetek. — Emlékezés a M. P. I. T. nagyváradi vándorgyűlésére. — III. A vándorgyűlés második napján, szeptember 24-én délelőtt 9 órakor az újvárosi ref. templomba istentiszteletre gyűltünk össze. Ekkorra már Hegedűs Sándor vil. elnökünk is megérkezett Budapestről s a többi világi urainkkal együtt a szószékkel szemközt levő első padban foglalt helyet, míg a jelenlevő négy püspök a papszékbe iilt. A tágas templomot egészen betöltötték, egyfelől a gyűlési tagok, másfelől a helybeli közönség, különösen a hölgyek csoportja. Az orgona megszólalt s csakhamar felhangzott a „Jövel Szentlélek Úristen 1" az ünnepi gyülekezet ajkán, erőteljesen, szivet-lelket átható lelkesedéssel ; ép így a következő közének is, az örökszép: „Te benned bíztunk eleitől fogva" . . . Majd az újvárosrészi ref. énekkar szép összhangzattal előadott karénekében gyönyörködtünk, melynek végeztével ifj. Draskóczy Lajos eperjesi ág hitv. ev. lelkész és theol. tanár állt fel a szószékbe. Megnyerő szép külseje, kellemes csengésű hangja és áhítatos imádkozása foglyul ejtette érzékeinket, de különösen szivünket, melynek mozdulatait szabadon hajtá ide s tova. Reám legalább igen mély benyomást tett ez a költői és bibliai szépségekben gazdag s magasztos ihlettel s (ha szabad így jellemeznem) igazi művészettel elmondott imádság. Hallottam ugyan a templomból kijőve néhány kedvezőtlen kritikai észrevételt is ez imádságra; a mi azonban szerintem csak azt bizonyítja, hogy egy ilyen fényes s jobbára hivatásos szakemberekből, mint megannyi szigorú kritikusokból álló gyülekezet igényét, várakozását minden tekintetben kielégíteni: egyszerűen lehetetlenség. E megjegyzésem a következő szónok, dr. Balthazár Dezső hajdú-szoboszlói ref. lelkész prédikálására is áll, a melyre nézve szintén megoszlott egyesek vélekedése. A Csel. 12, 1 — 11. alapján tartott homiliaszerű beszéd szerintem kissé magas légkörben mozgott, jobbára elvont fejtegetés volt; minélfogva a gyülekezet egy jó részére kevesebb hatással lehetett, mint lett volna az esetben, ha a bibliai, egyszerűség körében marad. Mindazáltal mind tartalmilag, mind az előadás tekintetében méltán a kitűnőbb szónoklatok közé sorolható. Dicséretére szolgál az is, hogy 24 percznél tovább nem tartott. Egyébként dr. Balthazár kartársunk ugyanazon külső előnyökkel van megáldva, mint a minőkkel az előző szónok, azzal a különbséggel mégis, hogy szép hangjával a felsőbb régiókba emelkednie nem szabad; a mi bizonyos feszélyező korlátokat szab a szónok elé. A beszéd után megint az énekkar erőteljes és szép éneke hangzott fel; közvetlen utána pedig a gyülekezet záróéneke: „Erős vár a mi Istenünk!" . . . Magasztos érzelmekkel eltelve hagytuk el az Istenházát s vonultunk át nagy tömegekben az evangélikusoknak nem messze levő új templomába, a diszűlésre. Kicsiny, de igen csinos hajlék ez, melynek minden zugát megtöltötte a hallgatóság. Az elnökség s a Társaság előkelőségei az oltár előtti téren foglaltak helyet. Háromnegyed tizenegy óra volt, midőn Hegedűs Sándor vil. elnökünk röviden üdvözölvén a megjelenteket, a díszülést megnyitotta. Ritoók Zsigmond kir. ítélőtáblai elnök, mint a bihari ref. egyházmegye gondnoka, emelkedett azután szólásra. Az érdemes, de már testileg megaggott férfiú vontatott, lassú hangon mondá el üdvözlő szavait, miket a közönség élénk éljenzéssel fogadott. Dr. Meskó László orsz. képviselő pedig a tiszavidéki ágost. hitv. egyházmegye nevében mondott szives Isten hozott-at a díszes gyülekezetnek, mely az Úrnak e mostanában fölszentelt hajlékába összesereglett. S most következett a tulajdonképeni megnyitó beszéd Hegedűs Sándor vil. elnökünk részéről. Szavai, mint mindig, most is világosak, szépek és gyújtó hatásúak voltak. Szívből jönnek s a szivek mélyéig hatolnak. A kik most hallják először e kiválóan jeles szónokot, nem győznek betelni szavaival s a rá halmozott dicsérettel; a kik pedig már többször voltak szerencsések lelkes beszédeiben gyönyörködni, már előre örülnek az alkalomnak, a mikor őt újból és újból hallhatják. De csakugyan: hallani kell az ő ékesenszólását, mert ha csak olvassuk beszédét, bár így is szép az, de korántsem teszi ránk azt a hatást, a mit a közvetlenül hallott élő szó. Mindazáltal nem tehetem, hogy e beszédnek gyönyörű szép befejező részét ide ne iktassam. „A tudomány és az anyagi élet minden küzdelme, minden sikere és minden adománya sem pótolja a vallást — úgymond a szónok, — sőt minél előrehaladottabbak és erősebbek azok, annál szükségesebb ez. Az élet erőfeszítése kelti fel a szomjúságot és bágyadtságot, a világi küzdelem a desperácziót, a melanchóliát; ezekben üdülést csak a vallás ad, a munkában eltikkadt ajkat csak az nedvesiti meg. Mert olyan az, mint az élet sava. . . Tenger partján sokszor vagyok. A lég szaturálva van ott sóval, ajkunk csak azt érzi, tüdőnk csak azt szívja be és ebben nyerünk üdítő nedvet. így kell, hogy a köz- és magán-, s főleg a családi élet levegőjét a vallás üdítő sava és nedve áthassa, szaturálja; csak úgy lesz nyugodt szivünk és lankadatlan erőnk minden más munkánkban, főleg pedig hitünk ós egyházunk javára." Hosszas és lelkes éljenzés jutalmazta e tartalmas, szép és lelkes beszédet.