Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-02-01 / 5. szám

könyvéből a 231. lapot s ott a 135. sz. végzés alatt olvasom: Olvastatott „segéd-lelkészek" elhelyezéséről a következő jelentés: És látok itt h. tanárt, r. tanárt, állami hitoktatót, hitoktatót, missziói lelkészt, külföldi theologust, szeretetházi igazgatót, püspöki titkárt stb. Világos, hogy ezek mind — mint segéd-lelkészek helyeztettek el az egyházkerület által, habár vannak közöttük rendes javadalmat élvező tanárok, igazgatók, állandó hitoktatók. Mivel a r. lelkészség nem ott kezdődik, hogy valaki nyert-e valami ellátást, hanem ott, a mikor valamely gyülekezettől, mint leendő parókhus nyer meghivást. Ebből aztán az is világos, hogy a mikor pl. Péntek Ferencz kollegánk, a ki már rendes lelkész volt, budapesti s.-ltlkcszül alkalmaztatván, valóban az egyházkerület rendelkezése alatt álló s.-lelkószszé vált s évek óta mint ilyen szerepel a nyilvántartásban: még sokkal inkább azok, kik soha még csak s.-lelkészek se voltak, hanem irtózván a 80 forintos évi fizetéstől, a tanuló padokból egyenesen a tisztességesen javadalmazott vallásoktatói térre léptek, ily kerülő úton, s érvényes törvények eltapodásával rendes lelkészi czímet és jelleget épen nem nyerhetnek. Igaza van Haypál kollegánknak, hogy az a sok budapesti katecheta okozza a vidék s.-lelkészi nyomorúságát, holott azt a hitoktatást, szükségből, a theologusok is elvégezhetnék, s helyesebb dolog lenne ide alkalmazni őket, mint kibocsátani nemcsak segéd-, hanem helyettes lelkészekül, a midőn is az ifjúság meggondolatlanságával, minden felügyeletet nélkülözve s anyagi eszközökkel — korukhoz képest — bőven ellátva: kevesen állhatnak ellene az élet kisértéseinek és nem egy esetben pályájukat megszakítva, elzüllenek (neveket is tudnánk említeni), holott az alma mater emlőin maradva Krisztus jó vitézeivé növekedhettek volna. De még így is sok üres hely marad. Van egyház, melynek lelkésze elhunyt, helyettes ós van elnyomorodott lelkész segédlelkész nélkül. Ez pedig tűrhetetlen állapot. Lelkészeket nem azért nevelünk, theologiát nem azért tartunk fenn, hagy saját kényelmük szempontjából néptanítók által is betölthető helyeket foglaljanak el, hanem azért, hogy magukat a gyakorlati lelkészi pályára képezzék, s hogy mint mi, hajdanán, az elerőtlenedett lelkészek segítségében 5—10, s ki tudja, hány évet töltöttünk, töltsenek ők is — mai viszonyok úgy is csak 2^—3 évet, és ezzel segéljék elerőtlenedett lelkésztársaikat, vagy a mi sokkal helyesebb és igazabb: ne engedjék lelki táplálók nélkül szűkölködni hagyományos buzgóságú s egyetemes egyházunk rendíthetlen alapját alkotó kis egyházainkat. Mert az újonnan — erdélyi mintára — behozott bészolgálást a gyülekezetek nem veszik be; de nem a papság sem, mely ehhez nem volt hozzászokva, mint az erdélyiek, hol a káplánság intézménye ismeretlen, nem úgy, mint nálunk, hol gyökerei a reformáczió első kezdetéig nyúlnak vissza. Hallom az ellenvetést, hallom a budapesti specziális viszonyok emlegetését s az ottani nagy nyomorúságot-Hallom és sajnálkozom rajta. Sajnálkozom azon, hogy a reformátusság olyan tömege ól, a református hitbuzgalom olyan alig pislogó zsarátnokával, s bátorkodom azt mondani, hogy abba a nagy tétlen tömegbe lelket, életet kell önteni, hogy annak az egyháznak a fejlődésben lépést kellene tartania- növekedésével. Specialisak ott a viszonyok, az igaz; de nem a roszabb értelemben. Miről kell gondoskodnia? Elegendő lelkészről, kántorokról és vallástanítókról. Ha 65 ezer lélek 6—8 papot, ugyanannyi kántort — kik egyszersmind vallást is taníthatnának — eltartani nem képes, holott az elemi oktatás gondjától fel van mentve, mit szóljunk arról a 400 lelkes falusi gyülekezetről, mely lelkészt és néptanítót tart; mit arról a felsőbaranyai egyházmegyéről, melynek kizárólag szegény földművelőkből álló 32 ezernyi, tehát félannyi lakossága 66 lelkésznek és 69 tanítónak nyújt tisztességes megélhetést?! Azt pedig határozottan merem mondani, hogy a budapesti egyház fejlesztésének ügye azzal, ha rendes lelkészségek, parókhiák szervezése helyett katechetai állásokat állandósít: nem előre, de hátra fog menni. A katechetának hivatása nem az egyház szervezése, hanem a kicsinyek oktatása, s ott az egyházi szervezetlenség közepette nem is fog egyházat szervező tehetségben gyarapodni. Másfelől pedig a legjobb vallásos oktatás is czélját téveszti, ha az életbe lépett egyháztagot élő szervezet nem fogadja ölelő karjaiba. Végeredményül azt mondom: nem a katechetákat kell rendes lelkészi titulussal felruházni, hanem rendis lelkészi állásokat kell szervezni Budapesten, aztán hívjanak a gyülekezeti körök élére kiváló tapasztalás által jó egyházszervezőknek bizonyult lelkészeket és a Bethesda-tava bizony megmozdul, s gyógyulást áraszt az alzsibbadt tagokba, megeleveníti a holt tömeget. A budapesti czentrális egyházkormányzatnak nincs múltban gyökerező oka, nincs értelme a jelenben, s jövő fejlődésének is legmozdíthatlanabb akadálya. Ezt kell elhárítani. Rendes lelkészeket a Budapesti egyháznak minél többet, minél előbb. Nagyváty Morvay Ferencz, ref. lelkész. ISKOLAÜGY. Bibliai Olvasókönyv és Kis Biblia. — Válaszul Bereczky Sándor úrnak. — II. Bereczky úr szőrszálhasogató vitának tartja a Kis Biblia és Bibliai Olvasókönyv lényegszerü megkülönböztetését; szerinte mindegy, akár Kis Biblia, akár Iskolai Biblia, akár Bibliai Olvasókönyv, mert mindegyik szószerinti bibliai szemelvényeket tartalmaz s a lényeget tekintve valamennyi bibliai kivonat Mindenek előtt a kivonat és a szemelvény között is van különbség; vagy nem egészen más az, ha valamely nagy műből kivona-