Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-02-01 / 5. szám

volna. De sietek megjegyezni, hogy nem Budapest provokált, sem Debreczen. Vajha ne történt volna sehol! Azok a tapintatlan világgá kürtölések, hogy p. o. »az X—i nagygyülekezetben, már megtértek huszan« nemcsak hogy semmi jót nem hozhattak, de méltó haragra lobbantották azokat a lelkipásztorokat, a kik rajongóvá tett híveikkel szemben valóságos támadások czéltáblái lettek. És így értünk el oda, hogy igazán életbe vágó kérdések is háttérbe szorultak. E kérdések közé sorozom ón a kórházi betegek megfelelő gondozását is. A női munkaerő és buzgóság bevonása a mi egyházunkban is életszükség, ép úgy, mint az volt az őskeresztyén egyházban. Az a mondása az apostolnak, hogy: »az asszonyok a gyülekezetben hallgassanaka, nem vonatkozik a gyakorlati élet szolgálatára. Sőt ellenkezőleg, nagyon is megszívlelendők azok a lélektani indokok, melyek a hivő nőket maga az Úr előtt is becsesekké tették. Ezek az indokok azok, a melyeken a pápás egyház felépítette a maga apácza-rendszerét. Pedig ezekben a női egyéniség meg van semmisítve. És mégis, mily óriás erőt képviselnek! Figyelje meg bárki is, ezekkel szemben, a prot. diakonisszák minden álszenteskedést kizáró derült, szép kedélyvilágát, s szolgálatukban azt az evangéliumi kedvességet, mely a legaprólékosabb munkáikban is a krisztusi szeretet igaz melegségét árasztja azokra, a kik körül hiven forgolódnak. Beszéltem betegekkel, a kik voltak apáczakezek alatt is, s ezek mondták nekem, hogy az apácza ós a diakonissza szolgálata soha párhuzamba nem állítható. Az apáczából, szemben a másfelekezetűekkel, kirí a térítési szándék, míg a diakonissza, nem ismerve mellékérdeket, a tiszta könyörülő szeretetet képviseli. Mily áldás volna tehát, ha a prot. kórházi szegény betegek mellett ilyen ápolók lehetnének, s ha ezek láthatnák el őket hiterősítő vigasztalással, a mire a szenvedőnek oly nagy szüksége van. Fentebb a lélektani indokokat említettem, arra nézve, hogy mi jelentősége van a női munkaerőnek a vallás-erkölcsi életre. Ehhez most még azt kapcsolom, hogy mily megtisztelő ós vonzó az a női nemre nézve, ha az egyház azt a kincset, mit a természet a női szívnek adott, figyelembe és saját javára értékesíti. A női hűség az Urat még a Golgothára is elkísérte; nem feledte el még a holt testet sem, s a feltámadás örömének is nő volt az első hírnöke! Ezt a hitet, ezt a nagy hűséget korunk sem nélkülözheti, ha csak azt nem akarjuk, hogy a pápás egyház apácza-seregével még a protestantizmus legerősebb fészkeiben is letiporjon ós megcsúfoljon bennünket. Nagyon üdvös dolog, hogy napjainkban már a prot. nőegyletek eszméje hódítani kezd. De van neki, a kisebb helyeken, kényes oldala is, a hol t. i. a női közönség, felekezeti különbség nélkül összetart. Mit tegyenek az ilyen helyeken, hogy ne törjék meg vele az egyetértést és a jó békességet? Ha azt mondják némelyek: »én is akarok tag lenni«, hogy utasítják el; ha meg beveszik, hogy domborítsák ki a protestáns érdekeket, hogy vele meg ne bántsák azokat? Nagyon fontos társadalmi kérdés ez, a mely felett érdemes gondolkodni. Egyébként a protestáns nőegyletek munkakörébe, értvén a közvetlen szolgálatot, nem esik a kórházi betegápolás. Gondját felvehetik ugyan; de képzett ápolókat ők sem állíthatnak. Az eddig hazánkban egyedül álló budapesti Bethesdának alig van annyi diakonisszája, hogy csak a maga munkáját is végezhesse. Vidékre közülök nem igen jut; sőt az óriás mérvű szükséglettel szemben, maga az egész intézet is csak parányi porszem. Valamit tehát tenni kellene s nagyobb mérvű akcziót kezdeni. íme, épen zsinat előtt vagyunk. Nagy gonddal revideálgatjuk a törvényeket, s csak a felett is mily sok szó esett, hogy mint lehetne a diákkori esze és szorgalma mértékével legjobban megmérni a mai élet emberét, a papot, kinek csendességben folyó egyéni önképzése nagyon természetes, hogy figyelembe épen nem jöhet. De a kórházi szegény prot betegek gondozásáról senki sem beszél, noha pedig ennek is már nagyon is itt van az ideje. Nem szólva Németországról, mely bölcsője a már több világrészre kiterjedt diakonia intézményének, csak a franczia egyházat említem meg, hol egy nagytekintélyű kongresszus legközelebb így nyilatkozott: »A nőknek az egyházi szolgálata, a ker. egyházban való ébredésnek lényeges feltétele, s a diakonusi intézmény a lelkipásztor felügyelete alá helyezendő. A prot. diakonusi intézménynél az ősi diakonusi intézményt kell mintaképül venni. Az olyan egyház, mely ezt a kötelességét elhanyagolja, nem érdemli meg, hogy keresztyénnek neveztessék«. Kemény szavak ezek tagadhatatlanul; de a bennük felvetett eszme megérdemli, egyházunk igaz érdeke pedig követeli, hogy azt mi is a zsinat asztalára vigyük. Garzó Gyula.