Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-10-11 / 41. szám

egy olyan háznak, melyben azok a hivők, a kik elfogadják, hogy a názárethi Jézus: a Krisztus, együtt laknak, testvéri közösségben élnek, egymásról minden tekintetben gondoskodnak, egymásnak hibáikat, bűneiket is feltárják; a melyik messze elmenne a háztól, azt visszahozzák; a melyiknek nincs mit ennie, azt a szeretetvendégségben részesítsék; a melyiknek nincs mivel ruházkodnia, annak Tabithaként öltözéket adjanak; a beteget meglátogassák, az útonjárót befogadják, a szomjúhozónak egy ital friss vizet nyújtsanak, özvegynek, árvának sorsát felvegyék és így tovább, s mindezeket cselekedjék azért, mert a Krisztus is így tett, így szeretett. Az első közösségben, az első házban még nagyon sokan voltak, a kik közvetlenül hallották Jézus ajkáról ama mély szeretetet és mélységes szánalmat kifejező szavakat: „Keserülöm e sokaságot", és a kik közvetlenül érezték még, hogy micsoda enyhülést, micsoda békességet, micsoda üdvösséget tudott adni és biztosítani az a Jézus! Sokan voltak még abban az egy házban, a kik résztvettek a Jézus királyi lakomájában, a melyre „mindenek elkészíttettek" s a melyről olyan kielégítetlen jöttek el mindnyájan, hogy többé meg nem éheztek és meg nem szomjúhoztak. És a míg voltak a Krisztus anyaszentegyházában ilyenek, a kik csakugyan érezték a Jézus szeretetét, az 0 megváltását és az 0 békességét: addig mindig volt belmissziói munka, mert azt a boldogságot ós üdvöt, melyet Tőle nyertek, nem tehették, hogy ne közöljék másokkal is; s a hol vannak az egyházban élő tanúbizonyságai a Krisztus evangeliuma isteni erejének : ott ma is van belmissziói munkásság, akár sorozták azt már a theologusok és adminisztrátorok bele a rendszerbe, akár nem. Mert e munka abból az érzésből, abból a belső tapasztalásból nőtt és nő ki mindenha, a mit Pál apostol ír a korinthusbelieknek: „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasságoknak Atyja és minden vigasztalásnak Istene: hogy minket vigasztal minden háborúságunkban, hogy mi is vigasztalhassunk minden nyomorúságba esteket, azzal a vigasztalással, melylyel minket Isten vigasztal" (II. Kor. I. 3, 4.). A belmissziónak gyökere: az Isten vigasztalása a Jézus Krisztusban ; életnedve : a könyörületesség; gyümölcse pedig: segítség és vigasztalás minden nyomorúságba estekkel szemben. Addig és ott, a míg és a hol legalább egy csomó lélek önmaga nincs áthatva közvetlen egyéni tapasztalatok folytán attól az érzéstől, hogy „a Krisztus evangeliuma Istennek ereje minden hívőnek üdvösségére" : egyáltalában szó sem lehet belmisszióról. Mit adjanak, mit akarjanak ott megtartani, megóvni, megmenteni? Min és mivel akarjanak ott segíteni? Kit és mivel vigasztalni? Isteni erő közvetlen birtoklása nélkül képtelenség 1 Legfeljebb holmi szentimentális humanizmus állhat elő, mint a milyen a mi korunk ú. n. jótékonysága. Legelőször is azzal kell tisztában lenni — és ezt is nemcsak nagy, hatást vadászó frázisokban mondani, hanem mélyen és egyénileg érezni kell, — hogy minden nyomorúság a bűnnek következménye. A testi és lelki bajok csak a szimptomák; gyökerük azonban a bűn. A bajokat pedig nem szimptomatice, hanem organice kell kezelni: ez a modern orvosi tudomány alapelve is. „Eredj el, a te bűneid megbocsáttattak" — mondá Jézus is, valahányszor az emberi bajokkal, nyomorúságokkal állott szemben. Az isteni életerőkkel kell meggátolni az emberek életébe benyomuló halálnak, pusztításnak a munkáját. Mert a hol hiányzik ez isteni életerők bevitele, ott a bajok mind mélyebbre eszik be magukat a szervezetbe és annak életgyökerét támadják meg. Első sorban tehát a lelki szükségen kell segíteni s nem szabad követ adni a fiaknak kenyér helyett. Az evangéliummal, mint isteni erővel kell áthatni előbb minden réteget. Isten Lelkének erejével előbb életre kell támasztani az egyház tagjait, hogy valóban élőkké legyenek és necsak statisztikai kimutatásra alkalmas anyag. Addig — nézetem szerint — belterjes belmissziói munkáról — egy-egy szórványos jelenségtől eltekintve — szó sem lehet, a míg előbb hatalmasan és egészen új módszer alkalmazásával fel nem használjuk anyaszentegyházunknak régi kegyelmi eszközeit: az igét, az imádságot és a sakrainentumokat. Ez a belmissziói munka alapvetése. Nem tudom már, kinél s hol olvastam, hogy egyszer egy a wörthi tónál nyaraló olasz heteken át mindennap egy ós ugyanazon helyre ment horgászni. A horgászó olaszt az ablakából figyelte hűségesen egy angol. Leste, ha vájjon fog-e amaz valamit. Soha nem fogott semmit. Mikor aztán az olasz elutazott, akkor az angol ment le ugyanarra a helyre, mert kíváncsi volt, hogy csakugyan halakban szegény-e ott a víz, avagy pedig az olasz nem értett a dologhoz ? De a gyakorlati angol azzal kezdte, hogy előbb napokon át mindig ugyanarra a helyre hangyatojásokat hintett. Ezekre aztán szépen gyülekezgetni kezdtek a halak, s mikor oda szoktak, akkor bocsátotta le horgát, melyet mindig eredménynyel húzogatott fel. Hangyatojásókat kell nekünk is előbb hintenünk, hogy eredményt érhessünk el. Hiszen elég hangyatojást hintegetünk, — talán az elégnél is többet! — hallom az ellenvetést. De erre legyen szabad igazi lelkiismereti kérdésként megkérdeznem, hogy a mellett, hogy sokat prédikálunk az üdv felől, beszéliink-e arról, a mi a lelkeket legelső sorban érdekli, hogy mi az az üdv? A Krisztusro'/ prédikálva, predikáljuk-e magát a Krisztust ? Az evangéliumról beszélve, vájjon igazán evangelium, igazán örömhir-e a mi predikácziónk a megfáradottaknak és megterheltetetteknek? Avagy mikor az Isten igéjéről prédikálunk, valóban Isten-ige volt-e beszédünk, melyet ama sugalmazásból vettünk, a mit a Lélek mond a gyülekezetnek s a melyet onnan lestünk el a Mesternek ajkairól, Máriaként lábainál ülvén ? És a míg annyit beszélünk a hitről,