Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-09-27 / 39. szám

616 PROTESTÁNS TÁRCZA. Szállá alá poklokra . . . Arany nap, édes, drága pillanat! A meny leszállt, a földdel lett csak egy — A régi templom bolt íve alatt, Hol elzengett az első Hiszekegy. A serdülő kor kedves hajnalán, Igaz se volt, csak álom volt talán; Emléke mégis úgy elandalít: Csodás világot tára föl a hit. Bejárta lelkem' az a fény alak, Igaz való lett itten a csoda : A hol jár, gond, gyász, bú szétfoszlanak, Mint felhőn áttör a nap sugara! Sebet csak érint és gyógyulva már, A sánta jár, bélpoklok kínja száll, Szemet csak megken s újra lát a vak, Gyógyít, ha szóra nyíl' e szent ajak. Az öröklétből véges létbe lép, Hogy öröklétbe ezt vezette át; A hit magasztos, szent rejtólyekép Szállítja a szivekbe a csodát. A mult idők kétsége messze száll, Lángelmék álma szép valóra vál: A földi lét nem szappanbúborék, Mely szétpattan s marad csak puszta lég. A Hiszekegy-nek minden kis szava A meny s a föld összhangját hirdeté; Ezzel a lélek színültig vaía, Ennek varázsát úgy átérezé! A röpke élet csillanó vize A fény tengerbe szakadott bele; Magába itta ez a földi lét A menyországnak sugárözönét. Egy ige mégis sötét volt nekem, Mely arról szól, hogy Ő poklokra szállt. Kiszinezé az ifjú képzelem És borzadály futott valómon át. Egész világ mi puszta semmiség, Ködös homályba vész el a nagy ég; Sehol egy fénysugárka sem ragyog, Szegény világ, ha Isten elhagyott! Később bolyongtam a mult romjain, Az ősidők lelkét kerestem én Könyvekbe bújva; azok lapjain Föltámad az s mosolygva száll felém. Elém varázsia egy más életet, Mely ifjú volt, vidáman nevetett: A halandókkal játszó istenek Derült mosolylyal elém lengenek. Hazug világ, hazug csalóka fény, A mely azért örök szép testet ölt, Szivek mélyére lopódzó remény, Mosolyg az ég, s örökké zöld a föld. Es mégis, mégis az ajak néma lesz, Tátong a sir, poklok mélyébe vesz; Didergő árnyak ott bolyonganak, Hogy a sötét világba szálljanak. S leszálla Ő, az üdvnek Istene, S Kharon sajkája üdv hajója lesz. Didergő árnynak nem kell félnie, El az, kit ő föl e hajóra vesz. A bús enyészet örvénye felett, Mely örömöt, fényt, kedvet eltemet, Száll a hajó, irányoz égi kéz, Nem dönti azt meg, dúljon bármi vész. Megértem akkor ezt a szent igét, Hogy a Megváltó a poklokra szállt. Imádtam az Atyának szent kegyét, Hogy nékünk adta egyszülött Fiát. Kétség borúja fénynek helyt adott, Mult és jelen összhangba olvadott; Föltámadt újra ifjú szent hitem, Biztos való lett újra én nekem. De hejh, átéltem sok nehéz napot! Körül viharzott a zajos jelen: A porba dőlni láttam a nagyot, Az eszményt sárba ránták szüntelen. Nem a romok közt, fénylő bolt alatt Láték suhanni puszta árnyakat. Hiú fény csillog, de üres a szív, Vagy megtörik, ha igaz is, ha hív. Hány lelket látok én magam körül Vergődni testök lánczai alatt! Az arcz nevet, az életnek örül, A míg a sziv ott benn majd megszakad. S a míg a lélek egyre küzködött A szenvedélynek karmai között, A szárnya tépve húll le, csüggeteg, A szem még lángol, ám a sziv beteg. A fény világ, mit ifjú szív teremt, Növekvő árnyak ködhonába vesz. Oh nézd csak, nézd csak körül a jelent, Ez a világ pokloknak pokla lesz. Hit-, szeretet- s erénynek jelszava, Hazug beszéd, mely egykor szent vala, Az ajk mosolya kigyószisszenés, A szemnek könye mérges színlelés. Didergő árny tátongó sír felett, A kit te itt kedvbe7

tombolni látsz, Lidérczfény, mely a mocsárba vezet, A földi pompa, dicső ragyogás. Nem föld alatt, sötét mélyekbe lenn, A poklok pokla itt van ide fenn. Édes Megváltó, üdvnek Istene, Eme poklokra szállj, óh szállj te le. Érintsd a szívnek vérező sebét, Érintsd a szemnek sürü hályogát; Oszlasd el a sziv kínzó kételyét, Add át ő néki a hit zálogát! Oh lásd meg a vergődő lelkeket, Örök irgalmad szánja, mentse meg! Bilincsük törd szét! Halld meg szent uram : S a régi hitnek üdve száll reám. Hegedűs István