Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-25 / 4. szám

Erre az útra azonban csak majd az államsegélyekkel ós az egyháziközsógek között] mesterségesen felidézendő ellentétekkel járó kellemetlenség fogják reávezetni egyházunkat. Pedig hogy ez az út a gyakorlatban igen üdvösen hat, erre számos külföldi egyház példája világos tanúbizonyságot szolgáltathat előttünk. Minthogy nincs reményem magamnak sem arra, hogy az egyházi adózásnak erre a rendszerére térjen át egyházunk, azért csak a mainál, illetőleg a tervbe vettnél kell maradnom. És mivel még eddig konkrét javaslat nem fekszik előttünk: ennélfogva itt is csak néhány elvi jelentőségű mozzanatra kívánok kiterjeszkedni, különösen pedig az adó arányosságával foglalkozni. Hogy az adónak az adóalany teljesítési képességével, vagyis adóerejével arányban kell állani: ez a mai adóügyi elmélet szerint bizonyos, de a gyakorlatban sehol sincs megvalósulva. Egyes adónemeknél keresztül vihető ós keresztül ís vitetik; de másoknál, p. o. a fogyasztási adóknál, a melyekről pedig egyetlen állam sem mondhat le, teljes lehetetlenség az arányosság elméleti követelményének a megvalósítása. A progessziv ós degresszív adóláb kérdése a tudományban ma is vitás kórdós; de bármint dőljön is el végre, annyi bizonyos, hogy csakis egyes adónemekre vonatkozhatik, p. o. nálunk a IV. osztályú kereseti adó progresszív természetű. Az elmélet és a gyakorlat ezekben a kérdésekben csak elvétve találkozik össze. Jó ha egymást megközelítik is. Az egyes adónemek természete sokszor merőben ellentétes egymással; azért a helyes adóügyi politika ezt figyelmen kivül nem hagyhatja. A mi pedig az ú. n. egyházi adót illeti: ebben a kérdésben az adóügyi elméleteket csakis cum grano salis alkalmazhatjuk, s a legelső követelmény az, hogy a konkrét viszonyokban adott helyzettel legyünk tisztában. Az első dolog, a mit szemügyre kell vennünk, az, hogy az egyházi adó személyes adó, ennek következtében személylyel támad, szemólylyel enyészik. Bárminemű alakú vagyonban, vagy jövedelemben álljon is az illető adóereje, ez azonnal megszűnik, mihelyt az illető az egyházra nézve nincs többé. Ebből következik, hogy az egyházi adónak nincs olyan szilárd alapja, mint az állami adóknak; a miből viszont az folyik, hogy az adóalanyokkal kíméletesebben kell bánni, mint a hogy az állam teszi. Mert, hogy egyebet ne említsek: az emberek könnyebben változtatják a hitvallást, mint az állampolgárságot, ós pedig az leginkább áll azokra, a kik teljesítési képességgel leginkább bírnak. Az egyházi adónál az érzelmi motívumok olyan jelentőségűek, a minőkhöz hasonlót az államadónál sehol sem találunk. Épen ezért az egyházi adó legideálisabb alakja ós egyszersmind ős alakja is: az önkónytes tehervállalás. Az bizonyos, hogy az egyház, épen úgy mint az állam, azt követeli, hogy a kinek több van, az többet adjon. De az egyházi kötelék sokkal kevesebb kényszert tűr meg e követelésnél, mint az állami hozzátartozás. A ki az egyházi adónak ezt a természetét figyelmen kivül hagyja, az mindenesetre rosz úton indulna neki az egyházi adóreformnak. A második dolog az, hogy egyházunk adófizető tagjainak közel 42%-a 10 forintnál kevesebb állami adót fizet, azaz: csaknem fele igen szegény emberekből áll. Ebből az következik, hogyha a szigorú aránylagos adóztatást léptetjük életbe, akkor az egyházi adónak túlnyomó része igen keveseknek vállaira nehezednék. Az bizonyos, hogy ezek a kevesek a maguk rátáját elbírnák erejükhöz mérten. Ellenben kérdésbe lehet tenni, hogy az egyházi adóviselésben oly tág terrel biró érzelmi mozzanatok mellett tanácsos dolog-e az egyházi adóteher túlsúlyát kevesekre ruházni? Sőt ha érzelmi motívumokra nem tekintünk is: akkor is előttünk áll a személyi adó ingatag alapja. Vegyük még ehhez azt, hogy az egyházi adó, mint láttuk, községi adó természetével bír; nyilvánvaló, hogy egyes egyházközségek egész anyagi élete sokszor egyetlen egyén hitsorsos voltán fordul meg. A ki tudja, hogy mit jelent egy kis egyházközség háztartásában egy pár száz forint, az kétszer is meg fogja gondolni, hogy az egyházközségek egész sorozatának életét a véletlentől, vagy a szeszélytől tegye-e függővé? Teljes képtelenség volna egy olyan adóügyi politika, mely az intézmény életét nem a tagok zömére, hanem azoknak csak egy kisebb részére építené, mikor tudja, hogy az alap ingatag természetű. Ez lehet elméletileg helytelen, eszményi szempontból igazságtalan, de a gyakorlatban nólkülözhetlenül szükséges. Az egyházi adóreformot, daczára a remélt államsegélynek, daczára az 1848 : XX. t. czikknek, nem szabad úgy megcsinálni, hogy egyházunk létére akár a nagy vagyonú, de csekély számú egyháztagoknak, akár az államnak döntő befolyása legyen. A harmadik dolog, a melyet itt figyelembe kell vennünk, az a tényleges helyzet, hogy egyházi adózásunkban sok helyt az arányosság még minimálisan sem jelentkezett. Az arányosságot tehát követelnünk kell egészen addig a határig, a míg egyházunk súlypontját ezáltal a hívek zöméről a vagyonos kevesekre nem billentjük át. Hanem ezen a határon már átmennünk nem szabad; valamint nem szabad azt sem tennünk,