Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-07-26 / 30. szám

is változatosnak kell lennie, a mi a megállapodottságnak nem ellentéte és csak tudatosságnak lehet a következménye. Ezért kell rendes, mondhatnánk közönséges középiskolákra bízni a gyakorlati tanárképzést, ezért nem szükséges a gyakorlati tanárképzés czéljaira külön középiskolákat teremteni, hanem olyan kiváló tanárokra bízni az ifjakat, a kik akárhol szolgálnak is, teljes lélekkel hivatásuknak élnek, szaktárgyukat tanulják, de annak tudatos feldolgozásáról nevezetesek. A gyakorlati képzés átmenet az elméleti tanulmányozásról az önálló munkába. Czélját tévesztené az egész, ha ezt az átmenetet kivételes helyzetű intézeteken szervezné s nem rendes intézeteken, a melyeken a módszernek esetleg teljes mértékben elsajátítása sem okozna olyan döcczenést az önálló munka megkezdésénél, a milyet a kivételes helyzetű iskola módszerének a megszokása feltétlenül előidéz. Ez a sarktétel teljesen megegyezik azzal a szellemmel, melynek iskoláink nemzeti és vallási jellemünknél fogva ápolói tartoznak lenni: az egyének és intézmények szabad fejlődésével. Az iskola növendékeiben a személyiség fejlődését szolgálja, a tanárképzés minden bizonynyal a tanári személyiségek kifejlődését tartozik előmozdítani, erre pedig, ha talán nem is egyedül ez a mód alkalmas, de ez mindenesetre az. A szabad fejlődésre ad alkalmat ez a javaslat azzal is, hogy az egyes tanárok eljárását nem részleteiben, hanem csupán általános körvonalaiban határozza meg, ezzel a gyakorlati tanárképzést végző iskolák egyénies fejlődését elismeri s elősegíti, a fiatal tanárok fejlődését nem köti bizonyos formákhoz, mert nem azt tartja lényegesnek, hogy mily eljárási módot tanul meg az illető, hanem azt a tényt, hogy előkészítésben részesüljön s a benne csirájában meglevő tanári személyiség kialakulására indítás történjék. 2. Ezek az alapelvek protestáns közoktatásunk és nevelésünk szellemével megegyezvén, a megvalósítás módja még a kérdéses. Vájjon az ügy intézésének az állam kezébe való teljes átengedése, helyesebben az állami kötelességek közé való korlátlan beillesztése nem veszélyeztetné-e máris veszendő önkormányzati jogunkat? A kolozsvári javaslat szelleme megnyugtat, a felügyeletről szóló pontja pedig biztosít bennünket. Ha az állam felekezeti intézetet is megbíz a gyakorlati tanárképzéssel; a természetes felügyeletet az 1883. XXX. t.-cz. 46. §-a alapján végzi, teljesen a mai felügyelet keretében. Az államnak ennyi biztosíték teljesen elég s a felekezeti iskolákban ennyi ellenőrzés nem lenne újabb jele az állami beavatkozásnak. A terv szerint az állam az iskolák jellegére való tekintet nélkül, egyedül a tanárok személyisége alapján választja ki az időről-időre megbízandó intézeteket s ha választása felekezeti iskolára esik, a megbízás az illető főhatóság beleegyezésével történik. Ezt a beleegyezést kétségtelennek tartom. Elismerés van a megbízásban, nem jár az intézetre egyéb teherrel, mint a megbízott tanárok óráinak a kevesbítésével s épen felekezeti érdek is, hogy minél több ilyen megbízást nyerjenek a felekezeti iskolák. Kiindulhat a kezdeményezés az egyházi főhatóságtól is, sőt a törvény és gyakorlat alapján elismeri a javaslat a gyakorlati tanárképzés önálló szervezése jogát is. Ez esetben a jelöltek ösztöndíját s a megbízott tanárok tiszteletdíját természetesen a felekezetnek kell fedeznie. Ha a felekezet a gyakorlati tanárképzést bizonyos szakokban saját középiskoláin szervezi, az állam ezzel szemben csak a tudomásul vétel s a törvényes felügyelet álláspontjára helyezkedik, néhány jelölt ilyen elhelyezése neki könnyebbség. Ekkor azonban a felekezetnek magának kell jelöltekről gondoskodnia, mivel nem állami kezdeményezésre, a felekezet megbízta tanárok részére állami megbízást nem lehetne kívánni — bár a lehetőség megmaradna. Álljunk azonban egyelőre arra az alapra, hogy minden tanárjelölt gyakorlati előkészítése az állam feladata, tehát ne gondoljunk a tényleges, szervező s a terheket hordozó részvételére: akkor is bizonyos, hogy e javaslat valósulása esetén a gyakorlati tanárképzéshez fűződő minden várakozásunk teljesülhet. A lényege az egésznek az, hogy jó tanárok jussanak iskoláinkba, olyanok, a kikkel előkészülésök közben minden megtörtént, a mi jó tanárrá fejlődésöket a lehetőségig biztosítja. Magát a tanári munkát tekintve, ennél több kívánságunk nincsen s ebben semmi külön, felekezeti óhajtásunk nem nyilatkozik. E szempontból a gyakorlati tanárképzést végző iskola jellege előttünk teljesen közönyös, a vezető tanár jó tanár volta a fontos. Ez egész tárgyalás folyamán a szellemet, az elvi alapot igyekeztem kiemelni s most ismét a szellemre, az elvi alapra hivatkozva állítom, hogy közoktatásunk érdekében, a szolgált nemzeti ügy javára nekünk még sem elég az egyes tanárok személyére gondolnunk, mert a jelölt az egész iskola levegőjében él, annak egész életfolyásában részt vesz és így meghatározó befolyással lehet reá vezetőjén kivül az egész intézet szelleme, a mely magán a vezető tanáron is eleven tartozik lenni. A közoktatásnak érdeke, hogy egyes vagy egy fajta intézetekben sajátos szellem fejlődjék s nekünk kötelességünk arra gondolnunk, hogy a már kifejlődött üdvös hagyományok tovább éljenek, a mint az államnak kötelessége, hogy ezt a köz javára értékesítse. Ezért kívánja a kolozsvári javaslat a gyakorlati tanárképzésbe a felekezeti iskolák bevonását; ez biztosítja ama további kívánságunk teljesülését, hogy leendő tanáraink gyakorlati előkészítésében nagy hagyományainknak rész jusson azáltal, hogy az állam a jelöltek elhelyezésénél azok méltányos kéréseire, a felekezeti főhatóságok kívánságaira, esetleg jogaira tekintettel legyen. Iskoláink czóljában az államiaké teljesen benne van, megkötött helyzetünk nem engedi sem a közoktatás szerveinek másként tagolását, sem az egyes fokokon az oktatás másféle elrendezését, tehát külsőleg s jórészt benső szervezetünkben is egyek vagyunk az állam intézeteivel: mégis különbözik a felekezeti tanár munkája az államiétól, mert a mi czélunk megbővül épen a felekezetiséggel, tanári tennivalóink megszaporodnak az önkormányzattal járó munkával. Ez a körülmény azért nem teszi szükségessé, hogy mi a magunk tanárait külön készítsük elő. A mivel a munkánk több, abba ki-ki könnyen beletanul, a mivel a szellem más, abban nem a gyakorlati év a döntő. Az elméleti előkészülés évei e tekintetben fontosabbak. Erről azonban ma teljesen az állam gondoskodik, a felekezet anyagi okok miatt nem használhatja azt a szabadságot, mely neki tanárai képzését és képesítését biztosítja, a nemzet egyetemén a tudománynak felekezeti színtől menten kell érvényesülnie. Ha volna református egyetem, mindenesetre annak a megfelelő karait óhajtanánk jelöltjeink tudományos előkészítése helyéül s nem félnénk attól, hogy az egyetem református jelzője miatt a tudomány igazsága megcsorbul. De mert ilyen egyetemünk nincsen, teljes megnyugvással láthatjuk iskoláink leendő tanárait az állami, nemzeti egyetemen, mert annak alapja a tanszabadság s a míg a tudomány az igazság szabad keresését abban nem hagyja, addig jelöltjeink ott a protestantizmus éltető levegőjét szívják magokba. Igaz, hogy a felekezeti egyetemek emlegetése gondolkodóba ejthet, de megnyugtat az a tudatunk, hogy a tudomány