Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-02-09 / 6. szám

Vihar setéten elborítja, S mint rém, nyomában ott halad. S hogy kínja újból futni készti — A lélek végtus áj a már, — Egy pillanatra visszahökken, Míg lelke új egekbe' jár. És újra látja: Jeruzsálem Olajfás fő-terén a nép üsz vértanút hogyan kövez meg. Vérezve, tántorogva lép Az agg, s Jézus nevével, ajkán Szelíd mosoly suhanva át: A gyilkosokra esdve kéri Jó Istene bocsánatát És hallja: megvetett szegények Egekbe szálló énekét Ahhoz, ki a kínos keresztfán Végezte áldott életét. Ki mindeneknek megbocsátott, Alázatos volt, szeretett, Isten fiaként földre szállott S a bűnök megváltója lett. S a míg szitokkal illetetten Bátran megáll a kis sereg : Áldást kiván az átkozókra, Szeméből hálaköny pereg. Hogy volt erő az agg szivében Hitéért tűrni a halált, A míg körötte gúnykaczagva írástudók csapatja állt. Míg mindezt újra által éli A puszta fáradt vándora, És égő vágya úzi, hajtja Ujabb boszúra el . . . tova; Hogy lássa hát: ki lesz erősebb, A názáreti ács fia, Kinek szavára holt igének Majd össze kell omolnia; Mit ős idők prófétalelkű Atyái írtak össze rég, Hogy szédítőbb magasban álljon A föld fiától majd az ég S a bosszúálló végzet útját Elzárja majd a szeretet, Mely rombadönt egy ó világot, Feltárva új föld- és eget .... Testvér gyanánt mely összelánczol Szolgát, urat, dúst és szegényt, A kárhozat lelkünk' lenyügző Nagy éjjelébe gyújtva fényt . . . Háborgva míg így tépelődik, Lelkén a felhő szétszakad S ott hömpölyög már keble mélyén A napból ömlő tűzpatak. Az égi tűznek villanása Megrenget földet és eget, S fülébe zúg az égi szózat: „Saul! Mit kergetsz engemet?" S a porba hullva, ott vonaglik A fáradt, elgyötört tetem; Sóhaj szakad megtört szivéből: „Kegyelmezz nékem Istenem!" S ott áll előtte fényövezten A Golgotán kiszenvedett, Keblére vonja, bűnbocsátón, Bár benne eddig kétkedett; És balzsamával lelke kínját Gyógyítva szól: „Engem keress! A mindenség nagy Alkotója Atyád neked . . . higyj és szeress !" Eszmél Saul. S nincs már körüle Kopár mező. Elet virul; Szellő susog árnyas ligetben, Dal zeng a fáknak ágirul, S a megváltásnak lelke mélyén Bűvös, csodás nyugalma kél. És Jeruzsálem városába, Hogy üdvözülten visszatér, írástudók gőgös csapatja Döbbenve hallja szózatát: „Az Úr, szeretni hogy tanítson, Meghalni engeclé fiát; Törvénye nincsen kőbe vésve, De hogyha tiszta szivetek: Atyátok Ö s vigyáz reátok, Csak higyj etek s szeressetek !t

£ Damaskus útját egyre járja Vergődve sok nehéz beteg. A szenvedések Golgotáján Lelkünket hányszor lepte meg Kételkedés nehéz borúja, Hogy veszve láttuk már a czélt, S küzdelmes útunk mérlegelve Erőnk fogyott, hitünk alélt. És hányszor áll meg néma daczczal Egy-egy talány előtt az esz. Ha végtelenbe vágyva látni, Sejtelme vak homályba vész ? S még jó, ha kétség van szivünkben, Mert ennek társa már a hit, S botlásaink ügye s bajában Hibánk belátni megtanít.