Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-12-14 / 50. szám

nagyon szívesen láttuk volna őket. S ha már a r. katholikus nagygyűlések oly óriási sokadalmat tudnak, férfit úgy mint asszonyt, összeverbuválni a fővárosba: bizony a mi ügyünknek sem ártana, ha általában a nők, különösen pedig a „szent asszonyok" jobban érdeklődnének iránta. Mert nemhiába ismételgeti világi elnökünk díszgyülést megnyitó elnöki beszédeiben, hogy az egyházépítő munkában nekünk nagy szükségünk van a nőkre is ; mert valóban úgy van. Hozza Isten hát jövőre őket is mennél nagyobb és ékesebb koszorúban közibénk !... Lévay Lajos. KÖNYVISMERTETÉS. Knoke K.: Grundriss der Paedagogik und ihrer Gesehichte seit dem Zeitalter des Humanismus. Von evangelisehen Standpunkte dargestellt. Zweite verbesserte und erweiterte Auflage. Berlin (Reuther & Reichard) 1902. 240 lap. Ára 4:50 márka. Az ismert nevű göttingai theol. tanár e müve (első kiadása 1894-ben jelent meg), határozott „evangéliumi állásponton" van megírva. Szerző szerint „az evangélium a pedagógika terén is isteni erőnek és hatalomnak bizonyult a népek és nemzetek szellemi életének ápolása és fejlesztése tekintetében". Azt is vallja, hogy „a tulajdonképeni szocziális kérdés lényegében véve ethikai pedagógiai kérdés", s ez állásponton psyehologiai alapon „inkább a nevelésben, mintsem a didaktikai módszertanban látja a pedagógika punctum saliensét". Műve a bevezetésen (1 14. 1.) kivül két részre, ú. m. „a pedagógika történetére" (15—132. 1.), s „a pedagógika rendszerére" (133—220. 1.) oszlik. Utóbbi ismét „az oktatás" s „a nevelés" tanát ismerteti. A bevezetésben közelebbről a nevelés fogalmával, lehetőségével és szükségességével, s a pedagógikával, mint a nevelés tudományával foglalkozik. A nevelés fogalmát így határozva meg: „A nevelés a felnőttnek a gyermekre való az a tervszerű hatása, mely lehetővé akarja tenni a tanítványnak, hogy eredeti egyénisége egy magában gazdag személyiséggé, a Krisztus által megváltott és az onnan felülről való lélektől újjászületett isten-gyermekének személyiségévé kifejlődhessék, még pedig úgy, hogy ez az isten-gyermeke, mint hitben erős jellem, kora, nemzete és egyháza műveltségi javainak önálló birtokába lépni tudjon, hogy minden Isten rendezte erkölcsi életközösségben ilyen isten-gyermekének bizonyítsa magát, és igazolja azt, hogy földi hivatásának czéltudatos, reménynyel örvendő teljesítésével Isten országát úgy mozdítja elő, mint a ki mennyei hivatásánál fogva annak tagjaként tudja magát". (Csengey.) A nevelés lehetőségét arra alapítja a szerző, hogy „nevelhető lelke van a léleknek"; szükségességét pedig arra, hogy „a természetes ember nem fogja föl azokat, a melyek az Isten-szelleméből valók". Végül azt hangsúlyozza, hogy a pedagógikának, mint tudománynak nélkülözhetetlen segédeszközei az anOiropologia, illetve psychologia és az ethika. A pedagógika története a pedagógika rendszerének az alapja, tehát históriai alapon, a pedagógiai elméletek története alapjain építi föl egészen helyesen a pedagógika rendszerét. S mivel a modern kultura kezdetei a humanizmus korára esnek, azért azzal kezdi meg történeti fejtegetéseit. A humanizmus pedagógikájának kiválóbb német képviselői: Erasmus, Wimpfelink és Reuchlin. Nevelési ideáljuk a klasszikus humanista életideál. A műnek egyik legszebb fejezete a reformátorok pedagógikájáról szól. Az ókori klasszikai műveltség mellett, a keresztyén ember szabadsága az ő nevelési czéljuk, vagyis a hivő keresztyén személyiség az ő életideáljuk. De a reformáczió a felsőbb oktatásügyet is előmozdította, a hol a philológiában, theológiában, s a jogi s az orvosi tudományban egyaránt „a sapientia és az eloquentia volt a fődolog". Az ellenreformácziói pedagógikai törekvéseknek sajátos hordozói és fejlesztői a jezsuiták. Rácziójuk szerint a rend a nevelő faktor, s nem a szabad személyiség kifejtése, hanem annak megkötöttsége a nevelési ideál. S míg a reformáczió a népnevelésre, addig a jezsuita pedagógia kizárólag a tudós iskolákra terjesztette ki ügyelmét. Egyik tagjuk méltán jellemezte őket ekképen: Male studenius, male docemus, caeci caecos ducimus. A XVII-ik század első évtizedeiben új pedagógiai gondolatokkal nem találkozunk, hanem egyszerűen reprodukálják Melanchthon és Sturm vagy Aquaviva gondolatait. A latin nyelv tudósokat nevelt, a kiknek érzékük sem volt a nép szükségletei és a való élet követeiményel iránt. Montaigne volt az első, ki azt hangoztatta, hogy nem a tudós szobának, hanem az életnek, s nem antik, hanem modern embereket kell nevelnünk. Öt követte Charron gáláns franczia, Ratke német anyanyelvi s verulámi Bacon empirikus angol módszerével. A neveléstan terén kitűnik Comenius Á., a ki azt mondotta, hogy „a pedagógusnak bűntetőmesterből örömmesternek, s az iskolának a kinzó helyiségből örömhelynek kell lennie". 0 volt az első, a ki az egész nemzet rendszerezett nevelésének ideálját mondotta ki az iskola által, s közelebbről világosan körvonalazta a hazai népiskola feladatát és berendezését. A pietismus pedagógikájában a katechetikai-lelkipásztori behatás a fődolog, s főleg a népnevelés fejlesztésére szolgált. Franké a pietismus legkiválóbb pedagógusa, a kinek maradandó műve a máig is fennálló hallei árvaház, 0 mondotta azt, hogy „egy lat élő hit többet ér, mint egy mázsa puszta históriai tudás, s egy csepp valódi szeretet értékesebb, mint az összes titkok tudásának végetlen tengere". S ez az élő hit és tevékeny szeretet Halléban máig is imponáló. A magánnevelés elméletének kiváló képviselői a XVII-ik században Moscherosch, Fenélon és Locke. Főleg utóbbi igen jótékonyan hatott a maga empirikus psychologiájával a pedagogikára. Azonban a népnevelés elha-