Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-09 / 45. szám

az isteni tan elterjedésének menete a következő: „Istenből a Krisztusba, a Krisztusból az emberbe, az emberből az asszonyba szállott le. Az ördögi tan megfordítva terjedt el: az asszonyba ment legelőször, mert annak kevesebb az ítélőképessége és az asszonyból került a férfiba". Hasonlókép vélekedik az asszonyokról Aquinói Tamás, meg canterburyi Anselmus, a ki az asszonyt kívánatos rosznak, az ördög eszközének, minden romlás közvetítőjének tartja. „A nő a lélek halála! Hidd el, testvér, mondja „szent Anselmus" — minden házas ember szerencsétlen: ha csúnya a felesége, utálja; ha szép, retteg a házasságtöréstől; ha terhes, az gyötri, hogy hátha nem az övé az a gyermek" stb. A toursi érsek, Hildebert, meg ezt mondja: „A nő hűtelen, piszkos, kötözni való; szellemének nincs elegendő öntudata, állhatatlan, istentelen, méregduda. A nő gonosz kígyó, életveszélyes verem, sodró örvény; mindent befogad, mindent ámít, mindenre kész; a nő egy rettentő éjjeli madár, nyitott ajtó, járt út. A te életed pusztítóbb a tűznél, veszedelmesebb a viperánál. A ki rád bizakodik, annak ugyan lesz elég nyomorúsága. Oh te nyomorult, te tehetetlen! Inkább arra kérem az Istent, hogy gyökerestől tépje ki mindenemet, minthogy csak egy porczikám is veled érintkezzék". Mások hivatkoznak arra, hogy a világ minden nyomorúságát a nő okozta. Hivatkoznak aranyszájú szent Jánosra, a ki már rég megmondotta, hogy „nem más az asszony, mint a barátság ellensége, kikerülhetetlen büntetés, szükséges rosz, természetes kísértés, oly szerencsétlenség, mely a kívánságot ingerli, házi veszedelem, édes ízű ártalom, a természetnek szép színekbe burkolt bűne" stb. stb. Lapszámra lehetne idézni hasonló kedveskedéseket, a melyek azt bizonyítanák, hogy azok a jó páterek csak szemben oly édeskések, de szivükben a legmélyebb megvetés és lenézés van beoltva a női nem iránt. S így volt ez nemcsak egyeseknél, nemcsak a múltban, hanem így van rendszerint mindenkinél s így van ez ma is. Persze itt önkéntelenül is felmerül az a kérdés, hogy hát a Mária-kultusz nem áll-e ezzel ellentétben, s hogy a Mária-kultusz nem épen a nők tisztelésének a bizonyítéka-e ? Erre nézve Hoensbroech ezt mondja: „Talán némelyeket kísértetbe hoz, hogy az ultramontán katholikus nőmegvetésről szóló ez egész szakaszszal ellenbizonyítékul szembeállítsa a Máriakultuszt. A nőtisztelet a legmagasabb fokú! Oh nem, a Mária-kultusz nem nőtisztelet, hanem tisztelete egy mondai és titokzatos lénynek, a melynek a bibliai Máriához már semmi köze többé. A r. kath. egyházban tisztelt „isten anyja", a „Szentlélek arája" stb. az emberi-női légkörből már régen és örökre kivált". S végezetül még egy igen érdekes szakaszt tárgyal Hoensbroech, a mely ezzel nagyon szorosan összefügg, t. i. a coelibatusra vonatkozó moráltheologiai nézeteket. A coelibatus kifejlődésének menetét vázolva, kimutatja Hoensbroech, hogy azt pusztán gazdasági és hatalmi érdekből teremtették meg. A kezdetét a niceai zsinat jelzi, a végét a 952. évi ágostai zsinat. De egyetemes kötelezettséget csak VII. Gergely adott neki. S ha most már azt kérdezzük, hogy a coelibatus nemesebbé tette-e az erkölcsöket, tökéletesebbé tette-e a keresztyénséget, emelkedettebbé tette-e azokat, kik a házassági viszony szivetlelket megosztó emberséges gondját nem vették magukra? — azt a feleletet találjuk a történet lapjain, de sőt még az ultramontán moráltheologusok lapjain is, hogy nem. Hiszen maguk a pápák, a Krisztus három koronás utódai is házasságon kivül féktelenkedtek, s miként egyik r. kath. főpap feljegyezte: „bordélylyá lett a Laterán, hogy még a keleti háremeken is túltett". A nőtlenségnek, ha az komoly vallásos alapon történik, az egyes embereknél van értelme és van értéke is, mondja Hoensbroech, mert a ker. tökéletesedésre való törekvésnek ennél szebb és nagyobb áldozatot nem hozhat az ember. De rendszerré tenni és a tömegre alkalmazni; a legkülönbözőbb egyéniségű, eltérő vérmérsékletű emberekre rákényszeríteni, semmi módon sem helyes. S mint a történelem és az élet mutatja, nem is vezetett tökéletesedésre. De hát nem is ez volt a czél. Az első szomorú következménye volt a nő lenézése és alacsony felfogása. A másik a papság erkölcsi sülyedése. A 10-dik és 15-dik századbeli pápai udvarok mutatják, hogy a „Krisztus helytartói" se volt jobbak a legutolsó barátoknál. Hogy pedig ezek milyenek voltak, bizonyítja „szent loo", a ki „bordélyháznak" nevezte az apáczakolostort, s egész sereg püspök kartásáról beszéli el, hogy milyen házasságtöréseket vittek véghez s mily fesletlen életet éltek. II. Henrik angol király udvari káplánja mondja, hogy „a mise után levetve a szent ruházatot, ringyója mellé telepszik a pap. Juppiter is így cselekedett, lejött az Olympusról s tehén után futkosott. Szerelmesének azt tanítja e pap : egyetlen úr se jut az égbe, a ki testéből tizedet nem ád az egyháznak."1

stb. Páris érseke Vilmos a 13 dik században azt írta: „A papságnál nem erényt, hanem a piszok és bűn minden nemét találjuk. Nem bűnösök ezek, hanem szentségtörők, úgy hogy az Isten egyháza olyan, mint Babylon, Egyptom és Sodorna együttvéve." És a mikor az 1545. évi lyoni zsinatot bezárták, Hugó de Sancto Garo bíboros a bezáró beszédben ezt is mondotta : „Barátaim, nagy jótéteményt gyakoroltunk mi ezzel a várossal. Mikor idejöttünk, három bordélyház volt a városban. Most, hogy elmegyünk, csak egyet hagyunk hátra. De ez az egy a város egyik sarkától a másikig terjed." A tanúk egész seregét idézi Hoensbroech a coelibatus „áldásos" következményeire nézve. S hogy most is ilyenek az állapotok, az kétségtelen, — de indiscretiót nem akar elkövetni, hogy a mai viszonyokra vonatkozólag is szolgáljon adatokkal. Szolgáltat a mindennapi élet eleget. S ha most végül azt a kérdést teszszük fel: érheti-e mindezekért a rettenetes tanításokért vád a pápaságot és a római egyházat, nagyon könnyű a felelet, ha megemlékezünk arról, hogy a pápa egyházában senki semmit nem taníthat a nélkül, hogy az „imprimatur" bélyegét rá ne üssék. így hát az ultramontán erkölcs minden tételéért a pápaság a felelős. És a mennyiben azok a tételek istentelenek, embertelenek, államellenesek, bűnösek: a vád mindezért a hivatalos római egyházat éri. S a római egyház magát „egyedüli üdvözítőnek" merészeli mondani! S a római pápa „isteni jogon" íil a trónusán, minta „Krisztus helytartója". Valóban, a szent helyen iil már az Antikrisztus! — Hoensbroech műve az ultramontanizinus ellen folytatott harczban nélkülözhetetlen fegyvertár. Raffay Sándor, ev. theol. tanár. ISKOLAÜGY. A vallástanítás rendezéséről a budapesti egyházban. II. A vallástanítás kérdését illetőleg egy kiváló pedagógus álláspontjához csatlakozom, s vele együtt azt vallom, hogy a vallástanításban nem az a lényeges, hogy