Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-09 / 45. szám

A második pontra nincs más megjegyzésem, mint az, hogy az ismétlő-iskola utolsó évében nov. 1-től nagypéntekig tenném a konfirmácziói oktatást s az egész ismétlő-iskolai oktatást úgy rendezném be, hogy annak a konfirmálás vagy konfirmáltatás legyen a czélja és befejezése. Az utolsó pontra nézve csak annyit mondok, hogy tudomásom szerint minden konfirmálás után tesznek ünnepélyes hitvallást s fogadástételt a gyermekek, bibliát is kapnak sok helyütt, csak egy óriási nagy hiba van, t. i. az, hogy a gyermekek jó formán mind hitvallásukat s fog adástételüket minden öntudatus meggyőződés nélkül, gépiesen, csak szokásból teszik. Hogy a földi egyház által a Krisztus örökkévaló egyházába vezettettek, hogy kezüket annak az erős Krisztusnak kezébe tehetik, a ki már keresztelésük alkalmával az Atya minden kegyelmét s a Lélek mindé erejét felajánlotta, hogy az egyházban nekik joguk is, kötelességük is munkálkodni, másokat a bűntől, hitetlenségtől óvni, hogy öntudatosan és saját titkos kamarájukban imádkozhatnak az Istenhez, a kivel a szövetséget megerősítették, mert nemcsak konfírmáltatnak, t. i. a hitben megerősíttetnek, hanem konfirmálnak, azaz a Krisztus általi szövetséget öntudatosan meg is erősítik, már t. i., a kik megerősítik ; ugyan kinek jutna ez eszébe ?! Nekem nem jutott és nem is ismerek senkit, a kinek a konfirmáczió után ilyen gondolatokkal lett volna telve a lelke. így pedig a konfirmáczió nemcsak nem ér semmit, hanem káros is, mert elaltatja a lelkeket s elveszi kedvöket, vágyukat, hogy valaha öntudatos keresztyén hitre és életre törekedjenek. Mikor aztán jő a római egyház a maga fényével, mikor jő a bemerítést, mint jóformán üdvözítő eszközt hirdető, s dicsekedve vágja oda a reformátusnak vagy evangélikusnak, hogy hiszen te nem is tudtál arról, hogy megkeresztelnek, pedig vallástétel és pedig öntudatos vallástétel nélkül nem ér semmit a keresztség; vagy mikor jő a teljesen hitetlen s a bibliai hitet ostromolja: a legtöbb esetben a konfirmácziói oktatás által képzett, erősített s fejlesztett egyéniség s öntudatosság helyett bágyadtságot, élettelenséget, sőt a hit dolgában sokszor rémséges tájékozatlanságot talál. így tehát egyházi életünkben ép ott van egy rettenetes nagy hiány és hézag, a hol az egyházi élet minden gyökere el van helyezve. És nem kételkedem kijelenteni, hogy míg egyfelől belmissziói munkánk is azért ért el oly igen-igen kicsiny eredményeket, mert sehol az egyházi élet helyes kezdetére nem támaszkodhatott, másfelől a belmissziói munka is óriási hézagokat hagyott, mert a konfirmáczió. az öntudatos hit s az egyház munkájába állás fontosságát a belmissziói munkások sem ismerték fel eléggé. Tartottak vasárnapi iskolákat s az onnan kikerült növendékeket szélnek eresztették, s mikor a felnőttekhez fordultak, akkor meg kevéssé boldogultak, mert azok a vasárnapi iskola vagy a rendes vallásoktatás utáni kimenetelt a világba sehogy sem tudták s nem is akarták jóvá tenni. Ily körülmények közt csak örülhetünk, hogy a konfirmácziói reformra vonatkozó indítvány napirendre került, s nem azon kellene igyekeznünk, hogy az akadályok felsorolása által egyházunk rettenetes hézagának s hiányának eltüntetésére irányuló jókedvet elfojtsuk, hanem minden erővel arra kellene törekednünk, hogy alaposabb, behatóbb s melegebb konfirmácziói oktatás által a gyermeki lelkeket igazán megnyerjük a Krisztusnak és az ő egyházának. E tekintetben az egyház hivatalos szerveinek s az önkéntes buzgóságból munkálkodó keresztyén társadalomnak együtt kell hatnia s hazánkban is meg kellene alkotni nemcsak Budapesten, hanem mindenütt a keresztyén szövetségeket (angol elnevezés szerint: Young people's Society of Christian Endeavor, németül : Jugendbund für entschiedenes Christenthum), a melyekre már 5—6 évvel ezelőtt felhívtam a figyelmet e Lap hasábjain s a melyeknek czélja egyfelől a konfirmáczióra való előkészítés, élénk s vidám egyesületi munka, alapos bibliaismeret s a konfirmácziói fogadalom fontosságának feltüntetése, másfelől a konfirmált ifjúság erősítése, a Krisztusért való munkára vezérlése mindenkinek a maga egyházában. Természetesen, hogy ily szövetségeket létesíthessünk, az evangélium erejében és a boldogságra elégséges voltában való hit s az ifjúi lelkek iránti nagy szeretet szükséges. Nem tudom, hogy Molnár Albert indítványát milyen küzdelmek után valósítja meg ref. egyházunk, de én már eredménynek tartom azt is, hogy ez az indítvány épen egy gyakorló lelkész által megtétetett. Sok vívódás után Isten segedelmével visszarántottuk egyházunkat az unitárizmus örvényétől s az újra feltalált evangélium, úgy a vakhittel, mint a hitetlenséggel szemben biztosan mutatja az utat, a melyen haladnunk kell. Az evangéliumot megtaláltuk, s a hol csak lehetett érvényesítettük is. Most azonban a Molnár Albert indítványa, úgy látszik azt jelenti, hogy az isteni, erős s üdvözítő evangéliumot az egyházi élet rendes folyása közben is jobban és következetesebben fogjuk érvényesíteni. Szabó Aladár.