Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-10-26 / 43. szám

ről szól, de olyan laza felfogással, hogy lehetetlen csak egy sorát is erkölcsi undorodás nélkül olvasni Jellemzésül, hogy mi az a jezsuita lelkiismeret, csak ezt az egyetlen monclatocskát irom ide: „A ki kétes abban, hogy tett-e csakugyan valamely fogadalmat, avagy hogy a letett fogadalom valamely pontját meg kell-e tartania: sem a fogadalomhoz, sem ama ponthoz nincsen kötve." Hol van hát a lelkiismeret? Mi hát annak a törvénye? Az önzés, semmi más. A második könyve a bűnről szól. De hát lehet-e ilyen lelkiismeret mellett bűnről szólani? Mi az a bűn, ha megnyerlietőnek tartjuk, hogy ha valaki az abból származó jóra gondol, örülhet még a rosznak is! Hogy örvendhet valaki felebarátja szerencsétlenségének, ha elgondolja, hogy legalább nem követett el bűnt! Hogy kívánhatja valaki a saját gyermeke halálát is, ha elgondolja, hogy így majd nem hozhat szégyent a családjára stb. S lehet-e ott szólani bűnről, a hol a bűnnek ezerféle faját állítják fel és osztályozzák, s meghatározzák: hol kezdődik a halálos, hol végződik a „megengedhető" bűn? ! Itt tárgyalja Liguori a nemi élet minden csínját-bínját is. Hogy mikép, arról nem lehet referálni. A harmadik könyve a theol. erényeket: a hitet, reményt, szeretetet ismerteti. Ugyanitt beszél a káros könyvek eltiltásának kérdéséről is. S bizony ezek közé első sorban az ultramontán erkölcstheológiai munkákat kellene felvenni. Mert igaza van Sergardi Ludvico római praelatusnak, a mikor ezekről így ír egy bizalmas barátjához (nyilvánosan talán ő se mert volna így nyilatkozni): „A moraltheológia olyan, hogy tiszta erkölcsi ifjaknak a vele való érintkezéstől óvakodniok kell, mert különben utálatos hálóba kerülnek s romlásnak indulnak. Micsoda piszkot nem tartalmaznak ezek a moráltheológiai tankönyvek, micsoda undokságokat nem tárnak ki ezek a nyilvánosság előtt! E könyvekkel összevetve Suburra minden bordélyházát szemérmesnek kell mondanunk. Magam is, a ki pedig a kicsapongó ifjak vezére voltam s ifjúságomat fajtalankodással becstelenítettern meg, bizonyíthatom, hogy Sauchez jezsuita olvasásakor akárhányszor elpirultam és hogy több undokságot ismertem meg az ö révén, mint a mennyit a legszemérmetlenebb ringyótól tanulhattam volna. Ovidius és Horatius Sauchezzel összehasonlítva apáczáknak való olvasmányok. De miért beszélek én csak Sauchezzől? Bossi, Leander, Bonacina, Fermosini, Pontius, Diana és a többi moráltheológus mind jobban rontják olvasóik erkölcseit, mint Amaryllis és Adonis. Azt fogod erre nekem felelni, hogy az ilyeneknek ismerete a gyóntató atyának szükséges. Mintha bizony a mi időnk előtt, melyben e piszok legjobban tenyészik, nem is lettek volna gyóntató atyák! Azt hiszem, ezelőtt is szentnek kellett tartani a házas viszonyt. Miért állítanak hát fel ezek a tanítómesterek épen most szabályokat a gyermek nemzésére, miért írják elő a csóknak s a házastársi kötelesség teljesítésének e módját ? Szerencsétlen moráltheológia te, mely az ifjúság ós a bordélyház összekötő keritőjévé lettél!" A negyedik könyve a tíz parancsolatot tárgyalja. A mit aztán itt olvas az ember az esküvésről, a paráznaságról, a szülők iránt való kötelességekről, oly aljas gondolkozást árul el, hogy lehetetlen nem szégyenlenünk, hogy a keresztyénség czíme alatt ilyen nézeteket is hirdethetnek. Mert hogy a római egyházban ilyen erkölcsi felfogás válhatott hivatalossá, abban mi protestánsok is hibásak vagyunk, mert kérlelhetetlenül harczolni kellene az ultrámontanizmus ellen; ki kellene mutatni istentelenségeit, felfedezni undokságait, leleplezni keresztyéntelen voltát és nem eljárni a hivatalos és nem hivatalos misékre, nem meghúzódni nagy szerényen koldűs módra az ajtó küszöbnél, nem tűrni az „egyedül iidvözítőség" s a kizárólagos „katholicitas" igényével kérkedő hazugságokat. Ez a könyv, Liguori könyve, szégyene nemcsak a romanizmusnak, hanem az egész keresztyónségnek ós benne nekünk protestánsoknak is. És a szemináriumokban ezt a könyvet tanítják, s az emberiség és a keresztyénség örök szégyenére ennek a könyvnek a szerzőjét nyilvánította szentnek az, ki az ilyen rendszer fentartásával legjobban jellemzi önmagát és egyházát! Avagy nem borzasztó-e az a rendszer, a melyet olyan tanítások egész sorozata alkot, a milyeneket most csak úgy találomra mutatónak ideiktatok: „Szabad-e hamisan esküdni, ha valaki halkan valamit hozzátesz, a mi a hazugságot igazzá teszi? Szabad, ha a többiek valamikép észreveszik, hogy az esküt tévő valamit halkan mondott, ha mindjárt nem is értik azt." „A hivő, a kinek a követelése egy részét már megfizették, azt esküdheti, hogy mit se kapott, ha van még neki egy másik olyan követelése, a melyet nem képes bizonyítani". Arra a kérdésre, hogy vájjon a ki egy leányt a házasság igérésének szine alatt szégyenbe dönt, köteles-e beváltani igéretét, ha sokkal előkelőbb és gazdagabb az elcsábított leánynál? Liguori így felel: „Sokan igen elfogadhatólag így felelnek: nem, mert az a nagy különbség, a mely az állás és a vagyon tekintetében fennáll, elegendő lehetett volna arra, hogy a leányt a tett igéret őszinteségében kétkedővé tegye; s ha a leány ennek daczára se kétkedett, az az ő hibája. A férfi ez esetben még akkor se kötelezhető, ha esküt tett, mert az eskü csak az esküt tévő szándéka szerint kötelező. S aztán mekkorának kell annak a különbségnek lennie, mely a férfit a házassági igéret beváltásának kötelessége alól feloldja? Lessius jezsuita azt kívánja, hogy a férfi jóval előkelőbb legyen, pl. gróf, a leány pedig kézműves leánya. Mások azt mondják, kisebb különbség is elegendő, pl. a férfi nemes, a leány paraszt. Azokra a kérdésekre pedig hogy nem kötelezi-e az igéret a csábítót akkor, ha a leánynak nem volt tudomása a rang és vagyon különbségéről, vagy nem köteles-e a csábító kártérítésre, ha a leány a házassági igéret őszinteségét látta ? némelyek igenlőleg, mások azonban sokkal elfogadhatóbban, tagadólag felelnek". íme így szabadítja rá a gyóntatószék erkölcsi rendszere a védetlen becsületre az előkelő és gazdag gazságot ! Ezért szereti az arisztokráczia a jezsuita atyák gyóntatószékeit, a melyekben minden erkölcsi foltra könnyű szerrel szerezhet szépség-flastromot. De felszabadítja a cselédet is a saját gazdája ellen, a mikor pl. arra tanítja, hogy bűn nélkül elveheti a gazda vagyona egy részét, ha azt hiszi, hogy bére és ellátása a végzett munkával nem áll arányban, vagy ha úgy találja, hogy szükséget engedik szenvedni! A paráználkodásra vonatkozó jezsuita tételeket lehetetlen tollra szedni. Az erkölcstelenkedésről oly módon szól Liguori mester, mintha csak ő lett volna Sodorna polgármestere s a gyóntatóatyák az ő tanácsosai. Az ötödik könyve az egyes rendek kötelességeit tárgyalja. Itt se menve részletekbe, egy-két szemelvénynyel mutatom be a morál szellemét. „A gyermek, ha kolostorba akar menni, vagy általán egyháza iránt akarja leróni a kötelességét, nemcsak nem tartozik engedelmeskedni a szüleinek, de még csak tanácsukat se köteles kérni." „A biró a féltől nagy ajándékot nem fogadhat el, csak kicsit". „A gyermek köteles szüleit eretnekség miatt feljelenteni". Az ilyen elvekhez nem kell kommentár. A hatodik könyve a szentségekről szól. Itt is jel-