Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-07-13 / 28. szám

szeti élet forrása, hanem egyúttal az erkölcsi életé is. Ép azért ha a természetvizsgálat valamelyes értelmes világalap létezésére vezet, saját létezésem meg mint erkölcsi személyiség létezése, egy személyes és erkölcsileg jó legfőbb lény feltételezésére vezet. Más szavakkal az értelmes világalap a személyes Isten. Ennél a pontnál tüntetik ki, hogy a mi Isten hitünk, milyen szoros összefüggésben van saját egyéniségünk értékével. A ki magát csupán természeti lénynek tekinti, azt a természetbe elhagyott vagyis pantheistikusan gondolt Istenség is ki fogja elégíteni. Mennél mélyebb már személyiségünk tudata, mennél erősebb erkölcsi életünk, annál bizonyossabbnak fogják tartani a személyes, a természet felett uralkodó Isten létezését. Sokszor hangoztatták már azt, hogy emberi személyiséget iehet ugyan elképzelni, de istenit nem. A személyiség csak természetes keretek között tehető, a hol a tulajdon észszel sok más én és nem én világi áll ellentétben. Mi ezzel a bonyolult okoskodással nem bírunk tisztába jönni. Ezek abban a tételben lyukadnak ki: mi emberek az által ismerjük fel személyiségünket, hogy megtudjuk magunkat különböztetni másoktól. Igen de Istenen kivül nincs senki más, a ki nem Ő volna, ennélfogva Isten nem tud eljutni az én tudatára, a maga személyiségének ismeretére. Erre csak azt mondhatjuk: az élet legfőbb formája a személyiség. És legyen bár az isteni személyiség fenségesebb és korlátlanabb mint az emberi, nekünk az ő lényének jellemzésére nincs más képünk és szavunk, mint az, hogy ő személyes Isten. Önként merül fel a kérdés, hogy vájjon az Istenismeretnek van-e még egy oly forrása, a mely tovább vezet ? Egy általános észleletből indulunk ki. Isten személyes lélek, az emberek személyes lelkek. Isteni ós emberi személyiség viszonyában állunk-e egymáshoz ? Nem lehet-e már azt előre feltételezni, hogy az isteni léleknek van olyas befolyása áz emberire, a mely mintegy az Istenség manifesztáczióját, önkinyilatkoztatását képezi ? Ily dolgokban nem lehet szó kézzelfogható bizonyítékokról. Erről részben egyesek személyes tapasztalatú, részben másoknak abban való hite kezeskedik. Mi semmi hihetetlent nem látunk ama feltevésben, hogy Isten beszél az emberi lélekhez. Nekünk úgy tetszik, mintha még a gonosz emberek is öntudatlanul, de sokszor felülről jövő behatás következtében cselekednének úgy, mint a hogy cselekesznek. Azonban ezen összeköttetésben egyedül az a kérdés merül fel; ha vájjon van-e olyan isteni kijelentés, a mely Isten lényét és létezését bizonyosabbá teszi. Azt mondjuk rá, hogy igen, hiszszük, hogyha még az ú. n. pogány vallások alapítói is bizonyos mértékben felülről nyertek isteni igazolást, mennyivel inkább nyertek ilyet a zsidó és keresztyén vallástörténet nagy alakjai? Hogy ez a kijelentés sohasem tiszta egészen, magától értetik. Ez a kijelentés csak a kijelentés hordozóinak felfogási képességéhez alkalmazkodva tudja kifejezni magát és igazán kortörténeti külsőben mutatja be a maga tartalmát. Ha nem elég tiszta a tükör, homályos képet ad vissza. Azonban az a kijelentés mindamellett is tényleges és ennélfogva az istenismeretnek egy további forrása buzog ki belőle. Egy további és pedig nem mellékes forrása! A mit nekünk se a természettudomány, se a lélektan nem adhat, azt az ismeretet megadja nekünk Istennek az emberrel való czélja és szándéka felől alkotott felfogás. Már pedig gyakorlati szempontból épen ez ránk nézve a legfontosabb tudni azt, hogy Isten micsoda érzelemmel viseltetik irántunk. Minden Istenben való bizalom, vagy Isten iránti bizalmatlanság előre feltételezi azt, hogy az embernek valamelyes felfogása legyen arról, hogy micsoda viszonyban van Isten az emberhez. E tekintetben más tudásunk nincs, mint a mit nekünk a kijelentés nyújt. A keresztyén vallás már betekintést enged Istennek az ember felől alkotott czéljai is szándékaiba, ez a vallás feltárja előttünk az ő szivét. És pedig a személyes Istennek a keresztyén vallás szerint az a végső czélja, hogy az emberi személyiségeket a vele való közösségbe vonja és az emberfiákból Istenfiakat képezzen. Olyan hit ez, a mit semmiféle tudomány sem képes nyújtani. Maga a puszta termószetvizsgálat az isteni bölcseség és jóságbármennyi jelét mutatja is fel, magában még sem képes meggyőzni bennünket az ő irántunk való jósága felől. Mert ugyanez a vizsgálat annyi romboló erőt is mutat fel, hogy ebből inkább arra lehetne következtetni, miszerint itt e földön örökös hacz folyik az embernek kedvező ós ártó hatalmak között. Azonban ép oly kevéssé képes bármely világtudat is a keresztyénségnek az isteni üdvczélról alkotott meggyőződését megdönteni. Ez a meggyőződés végső tekintetben Istennek a Jézusban eszközölt kijelentése hitén nyugszik, azon a meggyőződésen, hogy Isten úgy akarta magát kijelenteni és megvalósítani, a mint őt Jézus kijelentette és megvalósította. Három úton akartunk eljutni az istenismerethez, a természettudomány, az emberi személyiség és ama vallásos nagy alakok útján, a kikben mi az isteni kijelentés hordozóit tiszteljük. Hivatás, tudás és felfogás szerint indulnak az istenkeresők egyik vagy másik úton. Az út nem határoz, hanem csak az a határozó, hogy bárki is előre haladjon a maga útján és megtalálja az Istent. Ilogy a konok embert az ily kérdésekben nem, lehet meggyőzni, önként értetődik, mivel ezek a kérdések kézzel fogható bebizonyíthatóság területén kivül esnek. Azt azonban hiszszük, hogy meggyőzőleg bizonyítottuk be, miszerint az ember kénytelen hinni a személyes Isten létezésében. Egy orvosnak, természettudósnak és bölcsésznek, Lotzenak szavaival zárjuk le fejtegetésünket, ezek a szavak a mikrokosmos végén állanak és minden okoskodás eredményét magokban foglalják: „az igazán való nem az anyag, még kevésbbé az eszme, hanem Istennek élő lelke és a személyes lelkek világa, a mit Isten teremtett". Dr. Schöll J. után Ruszkay Gyula.