Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-07-06 / 27. szám

MISSZIÓÜGY. Egy falusi lelkész naplójából. Harminczöt évi papi pálya áll hátam megett; ebből 31-et mint rendes lelkész két egyházban töltöttem. Egyik csekélységével, másik anyagi viszonyainak gyarló állapotával vette igénybe minden erőmet. S hogy némileg lelkésztársaimnak is szolgáljak valamivel, megpróbálom, leplezetlenül vázolni és leírni életem azon részét, s papi pályám azon küzdelmeit, a melyek tán némi közérdekkel bírhatnak, s a melyekből lelkésztársaim is meríthetnek némi tanulságot. Az élet iskolája neveli az embert; de még inkább a papot; engem különösen az élet tett képessé arra, hogy csak kis részben is megállhattam helyemet. Az 1844-ik évben születtem. 1848-ban apa, anya nélkül maradtam, tűrhető anyagi viszonyok közt; de a szülői szeretet teljes hiányával, úgyhogy tudtommal, nevelő szülőimtől szeretetteljes szót, vagy egy anyai csókot pótló őszinte megczirógatást sem kaptam; csak egy két krajczáros fanyelű bugyii az, mely engem Jézushoz s övéihez lánczolt, melyet a szeretett és dédelgetett gyermekek mellett, egy karácsonyi estén kaptam; azontúl soha semmit. S ez a kedves emlék gyermekészszel, Jézus nevéhez fűzött. Az emberekhez azonban nem kötött, úgyhogy fölnevelkedtem a nélkül, hogy akár testvéreim, akár egyes kiválóbb egyének iránt valami bizalmat vagy vonzalmat éreztem volna. Mindamellett tartozom bevallani, hogy ároni háznál nevelkedtem, hol csak szépet, jót, és azt láttam, hogy a papnak első helyen híveiért kell élni. S habár én kiválóan vásott, a mint mindig hallottam, rosz gyerek voltam; mégis kifejlődött bennem az egyetemes iránti vonzalom és szeretet, a mely ma is megtapasztalható rajtam, a mikor egyes paptársaim egyáltatában nem mondhatják, hogy egyik vagy másikhoz kiváló vonzalommal viseltetném; de paptársaimat egyetemben, — tisztelem és szeretem. Nevelő atyám (M. János) 9 éves koromban Pápára adott, s vaskövetkezetességgel és komoly akarattal elhatározta, hogy taníttat és papot nevel belőlem. Én pedig épen oly vaskövetkezetességgel nem tanultam, hatszáz tanuló társaim közt a legroszabb hírében álltam. De talán az isteni kegyelem különös jóságából lakó s tanuló társamul évek során keresztül, egy lángeszű, minden tantárgyból egyaránt kitiinŐ, angyali jószívű, szelíd lelkületű, soha haragra nem lobbanó, oly nagyon szegény iparos fiú lett (most püspök), a kinek lángesze megbukni, szelid lelkülete roszabbá lenni nem engedett; s 22 éves koromban Székes-Fehérváron csakugyan' pappá szenteltettem. Káplánul a pápai, úgynevezett kukoricza traktusba ott is Kúpra rendeltettem ; hol életem egy 85 éves pap s egy 75 éves papné mellett bizony unalmas lett volna Pápa közelsége nélkül. így azonban nagy nehezen kiszoktam a városi életből a falusiba s a nyomorúságba. Mert valóban az volt az 1866-ik esztendő, még azokra nézve is, a kik jobb körülmények közt éltek, ettem hétfőn, kedden, szerdán, egész héten, avagy hogy ettem volna, ha a gyomrom bevette volna, árpakávét reggel, árpa kávét nagyon fekete kenyérrel, délben hajdinakása-levest, s bizony még feketébb tésztát, s más egyéb tisztességes, de meg nem szokott eledeleket; a melyeket csakis a rendkívüli tisztaság és igazi magyar egyszerűség és valódi — de tiszteletre méltó szegény állapot fűszerezett. S én bizony szívesen megettem volna, de nem voltam hozzászokva — bár teljes életemben a pápai konviktuson nevelkedtem. —• Úgyhogy egyszer az öreg princzipálisom így szólt az öreg hitestársához : „Édes, a jövő pénteken hozz Pápáról egy kis fehérebb lisztet, hozz egy kis jobb tésztát, próbáljuk meg, ha megenné ez a káplán". S hozott főzött s megettem jóízűen; de megrémítettem vele szegénység és nyomorúsághoz szokott kedves öregeimet; úgyhogy kedves papném így szólt: „Jaj, hogy a fene egye meg ezt az úri káplánt; édes öregem mi lesz belőlünk !" (pedig különben csak magának szokta titulálni). Azontúl még előzékenyebb és figyelmesebb voltam irántuk, mert beláttam, hogy ilyen magamféle káplán csakugyan csapás számba mehet; — de hát ez is baj volt; — mert azután így szólt az öreg mama: Jaj hát csak pörölni lehetne vele, verje meg a jó teremtő; hiszen olyan előzékeny és udvarias, hogy még a széket is kihozta elejbem az utczára, hogy leszállhassak a kocsiról". — Majd az lett a baj, hogy hetenkint nem vettem fel — illetőleg nem kértem a 20, azaz husz-pengő forint évi béremből kijáró heti fizetésem; hanem hagytam felszaporodni ; ez meg pláne tönkretétellel fenyegette az öregeket, mit határozott meggyőződéssel ki is jelentettek, hogy ez csak roszakaratból származhatik. Mindamellett szép békességben, sőt igazi megelégedésben tölöttem el 9 hónapot; — bő jutalmát vettem azon kíméletnek, melylyel öregeim iránt viseltettem. Május hó utolján az én öreg princzipálisom behívott, s egy régi kalendáriumot vett elő, melyben a hónapok közben egy-egy üres lap volt, s arra mintegy végrendeletkópen ezt írta plajbászszal : „Tiszteletes Puskás János úrnak évi 20 frt bérén kivül, halálom esetére 13 rend kukoriczavetést és annak végében ugyanannyi krumplivetést adok, s ha én magam meg nem érhetném, kötelezem utódaimat, hogy azt néki fizetésben hiány nélkül kiadják. És azonkívül ajánlom őt minden atyámfiainak szeretetébe. Hanem aztán egy szót se szóljon ám. Nézze, ide teszem régi társaim közé, könyves szekrényem tetejére. Mert ha ez az én öreg feleségem ezt megtudja, sem ön, sem én meg nem maradhatunk ezen a világon". Mind a mellett a mama megtudta, nékem egyet sem szólt, de az öreg meglakolt, mert saját füleimmel meghallám a panaszt, mely így hangzott: „Jaj végünk van, már látom tönkre akar tenni, se a föld se a pokol be ne vegye gonosz lelkét az ilyen meggondolatlan öreg embernek; még 13 rend kukoriczát és krumplit akar adni ennek a gyiitt-ment káplánnak". Ekkor helyénvalónak láttam a közbelépést, s a patvarkodók közé lépve, kijelenteni a mamának, hogy igaza van; mert gyütt, s ment vagyok; mert jöttem szeptember 1-én, megyek pedig június 10-én, s én itt a kukoriczaszedést meg nem érem, mert én ide nem azért jöttem, hogy itt rekedjek, hanem csak azért, hogy mindkét papi vizsgát 9 hó alatt letehessem". Mindamellett ezen lelki jutalom kisért életem kápláni napjaiban, és képesített arra, hogy az előfordult nagyobb kellemetlenségeimet is panasz nélkül elviselhessem. Másik jutalmamat a kupi néptől nyertem. Az egyházi számadás napján 8 presbiter, kurátor s én izzadtunk vagy egy fél óráig, s fáradságunk eredménye, négy, azaz négy újforint lett, mely az egyház kasszájában maradottnak tapasztaltatott. Csakhogy ennek is felét a gondnok kétségesnek állította. De mivel két forint a négyből csakugyan megvolt, előállt hát az egyik előljáró s tartott egy szép Turi Vendeles beszédet; melyből kisült, hogy hat itcze bort és egy pint pálinkát a gondnok úr állítson elő, mert azt úgy szokták és mert sokat izzadtam. Én ezen dikczió hatását ellensúlyozni először