Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-06-01 / 22. szám

élete igazán vagy igaztalanul feltáratik, szomszédok és ismerősök, rokonok és hivataltársak vagy főnökök életmódja, szórakozása, a családhoz való maguktartása töviről-hegyire megbeszóltetik. Az ilyen épületes dolgokra figyelő, önálló gondolkozásra még kiskorú, egy csomó bűnről és kevés erényről zavart fokalmakkal biró, lelki értelemben valósággal elrontott gyomrú gyermek a konfirmácziói oktatás után is olyan marad, a milyen volt. Átesik a konfirmáczión, s legfeljebb azzal a csalfa tudattal lesz gazdagabb, hogy mivel ő most már a gyülekezetnek érett tagja, egyebekben is több szabadsággal élhet, tehát szabad pl. tánczba mennie, nagyobbak társaságában zavartalanul fülelhet ós cseveghet, a czigarettázás is kevésbbó tilos és így tovább. S habár ez a csupán szemlélődő embert kaczagásra késztő, de a komoly keresztyén léleknek bánatot okozó jelenség nem is észlelhető mindenik konfirmált növendéken, mégis a konfirmáczió aktusa nem felel meg czéljának, nem érleli, nem erősíti meg a gyermekeket annyira, hogy azontúl a szülők és az egyház különösebb intése nélkül is folyton tökéletesítsék magokat a keresztyén életben. Mennyivel másképen történnék ez, ha a konílrmáczióra 16—18 éves korukban bocsáttatnának a növendékek, a mikor már rendes fejlődési körülmények között az ifjú komolyabban kezel gondolkozni az életről, hivatásáról, jövőjéről, a mikor a szülői gondolkozás is kevésbbó éber, s mindig több és több hely adatik az egyéni meggyőződésnek ós az önálló ítéletnek. Külföldön így is van ez mindenütt; sőt nálunk is az evangélikusok, Erdélyben itt-ott a reformátusok is érettebb korban részesítik a konfirmáczió áldásaiban az ifjakat. Intézkedni kellene nálunk is, hogy a fiuk 16—18, a leányok 14—17 éves korukig konfirmálódjanak. A ma konfirmáló gyermekek 2

/3 része nem is érti meg, hogy mi az úrvacsora. Úgy eszik és iszik ott az úrasztalánál, mint bármikor, s nem igen veszi komolyan a bűnvallást, annál kevésbbó tesz fogadást bűnei elhagyására. Nem egy éretlen gyermeknek nagyon mulatságos czeremónia az úrvacsorázás; megtörli a száját, vigyorog egyet, azután mint a ki jól végezte a rábizottakat, tovább állít. Valóban, látva ezeket, azt mondom, hogy inkább maradjon el az az egynéhány gyermek, a ki 12 éven túl kivétetik az iskolából s állítólag később mestere nem engedi, hogy konfirmáczióra járjon, mintsem az ő kedvökért az egész konfirmáczió sikere koczkára tétessék. Bár meg vagyok győződve, hogy úgy városon az iparos növendékek, mint falun a földmives ifjak, ha a lelkészek egy kicsit utána járnak, tudnak szabadságot nyerni arra, hogy néhány hétig naponta egy-egy órán részt vegyenek az oktatásban. A hol ez nem lehet, ott a földmiveseket télen kell konfirmálni, az iparosokat nyáron, estvéli időben, a mikor szabad idejök van. Ez a kifogás tehát nem elég indokolt arra, hogy a növendékek későbbi korban leendő konfirmálása elodáztassék. Természetes, hogy a konfirmácziói oktatásnak nem 5 vagy 6 hétig kell tartania. Hat hét alatt vajmi kevéssé lehet megerősíteni a növendékek hitét, különösen nálunk, a hol a legtöbb esetben a megerősítést meg kell előznie a hit felébresztésének. Föltétlenül szükséges 10 heti oktatás. Es ez idő alatt az illető gyülekezet összes lelkészeinek s ha vannak, vallástanárainak részt szükséges venniök az oktatásban. Ezt pedig azért kellene így tennünk, hogy csoportokra oszszuk a növendékeket, s egy csoportba ne essék több, mint 30 növendék. Sőt jó, ha ennél kevesebb is a létszám, hogy a csoportvezető lelkész minden tanítványát jól megismerhesse, azzal többször foglalkozhassék. A konfirmácziói oktatás ideje alatt meg kell ismertetnünk a növendékekkel tüzetesen a keresztyén vallás főbb igazságait, még pedig a bibliából, a melyet minden órára magukkal visznek a tanítványok. Különösen Jézus életével és tanításaival egészen tisztába kell jönniöka növendékeknek. Miután ismerik ós hiszik is a Jézust, azután következzék némi rendszerbe foglalása az igazságoknak, és ismertetése magának az egyháznak. Ez utóbbi igen könnyű lenne, ha így folynék a tanítás, mert a hol van ismeret, ott az ész rendező szerepe után vágyakozunk is. Ecldig valóban azt cselekedtük, hogy rendeztünk ós bíráltunk, osztályoztunk ós vitatkoztunk, a nélkül, hogy lett volna mit és miről. Egy-egy kiváló theológus, vagy tekintélyes lelkipásztor nézetét elfogadtuk, a nélkül, hogy megvizsgáltuk volna, hogy azok ismerik-e a bibliát, bizonyságot tettek-e hitükről? Aztán imádkozni is kell minden konfirmácziói óra elején és végén, egyszer a lelkésznek, egyszer a tanítványok valamelyikének. Meg kellene ragadnunk az alkalmat, hogy a gyerme keket imádkozni tanítsuk, még pedig nem betanított imádságok elmondására, hanem egyszerű, de szívből fakadó imádkozásra. Ha akadozik, ha belesül valamelyik gyermek, az nem baj, maguk között vannak a gyermekek, meg aztán ha nem volnának is, nem az emberekhez, hanem az Istenhez kell imádkozni, s ha az édes anya nem kívánja gyermekétől, hogy szónoki formában, különös taglejtésekkel vagy épen írásban terjeszsze elő kérését, tárja fel szükségeit, kérjen bocsánatot, mennyivel kevésbbó az Isten. Lassan-