Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-04-20 / 16. szám

választást s az abban testtel-lélekkel való munkálkodást, íme ismét egy erkölcstani követelés, mi a jelen társadalomban nem tud megvalósulni. A munkaerő elvesztvén szabadságát, elveszti egyszersmind a hivatás választásának lehetőségét is. Dolgozik, nem hogy önmagát tökéletesítse, hanem hogy kenyerét megkeresse. — Ez az első tényező, mely az ember személyes szabadságát biztosítja: a munkaerő szabadsága. Ezt megvalósítani az erkölcsi szoeziálizmus első feladata. A jelenben ezen elv csak pium desiderium marad ; megvalósítani nem lehet. De ez még nem veszi el ez erkölcsi elv követelő erejét. A társadalomnak mindenkor törekednie kell oly viszonyok létrehozására, melyek között a munkaerő szabadsága s a hivatás elve megvalósítható. Sokkal többet tehetünk a személyes szabadság biztosítása tekintetében, ha a második tényezőt megvalósítjuk. Ez a munkás és munkaadó között fennálló helyes viszony. Az erkölcstan tiltakozik a társadalom mostani állapota ellen ; tiltakozik a korlátlan függési viszony ellen, mely a munkást megfosztja emberi méltóságától. Az erkölcstan kimondja ennek jogosulatlanságát, s utal arra, hogy a fennálló viszony személy és személy között köttetett, nem lehet tehát egyéb, mint személyi viszony. A munkás és munkaadó között személyi viszonynak kell létre jönni. A személyi viszony alapja pedig: a szeretet. Ismét találkozunk tehát ezzel a hatalmas erkölcstani elvvel, mely a szocziális kérdés megoldásánál a döntő szerepet viszi: a felebaráti szeretettel. Szeretetet, több szeretetet a népnek, —.ezt kell prédikálni a társadalomnak ! Ismerjük fel a szegény munkásokban embertársainkat, Isten fiait, felebarátainkat, kik Isten kegyelmének s az örökéletnek épen úgy részesei, mint mi vagyunk. Közeledjünk hozzájuk szeretettel, érdeklődjünk sorsuk iránt, örömük fakaszszon örömöt, szenvedésük részvétet szivünkben, s akkor létrejön a hatalmas összekötő kapocs munkás és munkaadó között: a személyi viszony. Igaz, függési viszony ez is, de nem korlátlan, hanem korlátját nyeri a ker. erköcstan felebaráti szeretetében. De sohasem szabad felejtenünk, hogy a személyi viszonynál mindig két tényező szerepel. Mi csak a munkaadó kötelességeit néztük s mindeddig mellőztük azt a kötelességet, a mit a felebaráti szeretet a munkásokra ró. Pedig erről sem szabad megfelejtkeznünk! Néhány szóval utalunk erre is. A munkásosztály kötelessége szorgalmas munkálkodással a munkaerő szabadságát biztosítani, méltányos követeléssel és jóakaratú közeledéssel a személyi viszonyt munkálni. így azután, ha a felebaráti szeretet követeléseinek mindkét részről megfelelnek, akkor munkás ós munkaadó között a személyi viszony helyreáll s ez alapon a személyes szabadság megvalósul. Különösen fontos ezen elv hangsúlyozása a jelenben, midőn a két társadalmi osztály oly éles ellentétbe került egymással, midőn a szeretet helyét a gyűlölet, a bizalomét a bizalmatlanság foglalta el. S nyugodtan mondhatjuk: ha valami helyreállíthatja ismét a régi egységet s áthidalhatja munkás és munkaadó között a tátongó mély szakadékot, akkor az a személyi viszony visszaállítása a felebaráti szeretet által. Es ha így a munkaerő szabad, munkás és munkaadó között fennáll a helyes viszony, akkor megszűnik a társadalom egyik fő erkölcsi baja: a bizonytalan exisztenczia. A személyes szabadság, melynek jogát a felebaráti szeretet erősíti, biztos exisztencziát teremt, de egyszersmind emberséges exisztencziát is. Akkor önérdek nem fosztja meg azt az osztályt kenyerétől, mert ott áll az erkölcsi törvény, mely az önkénynek korlátot vet, s érdekének szivünkön viselését parancsolja. A munkaerő szabadsága, a munkás és munkaadó közötti viszony helyes felfogása, ez a két tényező a személyes szabadság alapja. Ezt a két tényezőt vizsgáltuk, midőn erkölcstani elveket kerestünk a társadalom gyöngéinek orvoslására. Ez a két tényező adhatja meg a gyárimunkásnak személyes szabadságát, emberi méltóságát, melyen egész erkölcsi lényege nyugszik, s mely képesíti őt hivatásának betöltésére, a folytonos tökéletesedésre. Hogy milyen fontos részét képezi a személyes szabadság kérdése az egész munkáskérdésnek, már az eddig mondottakból is kitűnik. Meg kell tehát ragadni minden eszközt, hogy létezését biztosítsuk! A személyes szabadságot pedig semmisem erősíti meg oly erősen, mint az a második erkölcstani elv, mit a személyes szabadsághoz csatolunk, s a mivel a következőkben kell megismerkednünk: a személyes vagyon. Helyesen mondottuk, midőn e két fogalom egymáshoz való viszonyát néhány szóval megvilágítottuk, hogy személyes szabadság nincsen személyes vagyon nélkül. A vagyon adja meg az embernek a maga személyes szabadságát. Hisz a vagyonnélküliség a függési viszonyt eredményezi, ellenben a vagyon a függési viszonyt megszünteti, vagy legalább korlátozza E kérdés tárgyalásánál is először a társadalom jelen viszonyaival ismerkedünk meg. Ha a társadalmat ezen szempontból vizsgáljuk, úgy azt látjuk, hogy a személyes vagyon a munkásosztálynál nagyon ismeretlen dolog. A gyári munkás napi munkájára van utalva, máról holnapra él. Rendesen annyit keres, a mennyire épen szüksége van. Keresetéből félre nem igen tehet. Tulajdont, akár ingatlant, akár ingó vagyont nem igen szerezhet magának. A társadalmi viszonyok úgy szólván lehetetlenné teszik ezt. A személyes vagyon a munkásosztályból ki van zárva! De vájjon nem helyes-e ez így? Megvan-e a személyes vagyon szükségessége és jogosultsága? A keresztyén erkölcstannál keresünk kérdésünkre feleletet. A keresztyén erkölcstan tanítása szerint a személyes vagyon az ember joga és kötelessége. A személyes vagyon jog. Eredménye a munkálkodásnak. A mint minden embernek joga van a munkához, úgy minden embernek joga van ahhoz is, hogy munkájának eredményét élvezze. A munka ezen eredménye a személyes vagyon. Nem egyéb az, mint a természeti dolgok egy részének állandó, személyes tulajdonná tevése, munkálkodás által. Ezt a jogot a gyári munkástól sem lehet elvitatni. Az is ember, az is dolgozik, meg kell néki adni a munkálkodó ember jutalmát: a személyes vagyont. Sokan talán azt mondják: „Hiszen senkisem akarja a munkásosztályt ezen jogától megfosztani. Nem a társadalom, hanem az ő hibájuk, ha nincsen személyes vagyonuk. A pénzzel, a mit keresnek, nem gazdálkodnak; könnyelmű élvezetekre adják, elkártyázzák, elmulatják, s így azután nem tehetnek félre semmitsem s nem vethetik meg a személyes vagyon alapját." Es valóban, sok igazság van ezekben a szavakban! A munkásosztály a maga életmódjával sokszor önmaga teszi lehetetlenné felvirágoztatását. Nem tudja személyes szabadságát kivívni, mert nincsen meg annak egyik fő alapja: a személyes vagyon. — Lehet az egyénben, lehet az egész osztályban is hiba, de vétkes maga a társadalom is, ezt el kell ismerni. A hosszú munkaidő, a munkabér csekély volta lehetetlenné teszik a személyes vagyonszerzést. Mert az a családos munkás, ha még oly kevés élvezetre és szórakozásra tart is igényt, nem élvezheti ezt a jogát, nem tehet félre keres-