Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-03-02 / 9. szám

szerüleg maga után fogja vonni Budapest székesfőváros reformátusságának külön »Budapesti egyházmegyéivé alakulását, még pedig a székesfővárossal immár csaknem összenőtt Újpest, Kispest, Erzsébetfalva stb egyházainak bekebelezésével. Ez azonban a távolabbi jövő fejleménye lesz. A legközelebbi feladat most az, hogy a kerületek élére állítandó parókhusok útján a fővárosi reformátusság minden kerületben lelki gondozásban részesüljön. Ezt megcsinálni elodázhatatlan kötelessége budapesti egyházközségünk mostani elöljáróságának, mert a vallásszabadság mai rendszere mellett nem szabad engednünk, hogy híveink akár a felekezetnélküliség, akár az idegen felekezetek martalékává legyenek, Az pedig kétségtelen dolog, hogy a nem jól vagy egyáltalán nem gondozott nyáj előbb-utóbb elszéled. Ezeket a gondolatokat melegen ajánlom a szervező bizottság szives figyelmébe. SzŐts Farhas. ISKOLAÜGY. Nevelési feladat a hálátlanság ellen*. „A hálátlanság szülője a szemtelenségnek s legnagyobb vezér minden aljasságra". Xenophon 'Oyropaedia, I. 2, 7.) Ha elfogadjuk, a mit közönségesen a költőre szoktak alkalmazni, hogy a költő nem lesz, hanem születik: akkor megfordítva még inkább el kell fogadnunk, hogy a háládatlan nem születik, hanem lesz. Más szóval: a hálátlanság nem öröklött, hanem szerzett rosz tulajdonsága az embernek, betegsége az elkorcsosult léleknek. Mert a Kálvin-féle eleve-elrendelés [(praedestinatio) tanának elfogadása mellett is, általában szólva, a lelki tehetségekkel többé-kevésbé felruházva akként születünk a világra, hogy Dante-val azt kell mondanunk : „Isten az embert jóra teremté s lelkületünk természettől fogva jó". Következőleg bennünk nemcsak a szépnek, igaznak, hanem az erkölcsi jónak érzete is szoros kapcsolatban áll lelkünk amaz ösztönével, mely öntudatunkban azt mondja : az ember jobb része nem anyag, nem dolog, nem eszköz, hanem szellem (lélek); szellemi tökéletességre képes, szabad akarattal bíró személy, a ki Istentől oly becscsel és oly méltósággal van felruházva, mely mind magunk részéről tiszteletben tartást, mind mások részéről tiszteltetést követel. * Ideje és már öt a 12-ik óra arra nézve, hogy iskolaügyünkben végrevalahára a nevelési szempontokat tegyük működésünk és eljárásunk alapjául, szabályzójául. Legalább a sok „tan" mellett (tanrend-szer, tan-terv, tan-anyag, tan-menet, tan-módszer, tan-óra, tanterem, tan-eszköz, tan-szertár, tan-műhely, tan-könyvek, tan-felügyelet, tan-alap, tan-pénz, tan-díj, tanár, stb.) foglalkozzunk már nevelési kérdésekkel is. Ma úgy az egyház, mint a tanügyi főhatóságok, közelebbről Wiassics közokt. miniszter is a vallás-erkölcsi nevelés szempontjából ifjusági egyesületek megalkotását, vezetését sürgetvén, e tekintetben is haszonra válik, ha az erényre és karakterre vezető részletkérdések ilyenféle ezikkek keretében megbeszéltetnek, kifejtetnek. Felkérjük azért Lapunk többi barátait és munkatársait is, hogy e nemű dolgozataikkal közreműködni szíveskedjenek. Szerk, Itt kezdődik az ember erkölcsi világa, melynek tehát alapja és törvénye: személyes méltóságunk megőrzése a lelki szépségek gyakorlása által. Ide tartoznak: az igazság, becsület, kegyesség, szívesség, szeretet, nemeslelkűség, háládatosság, illem, tapintat stb. Ezekből együttvéve származik az erény és jog fogalma. A kinél ezt megvalósítva látjuk, erkölcsi jellemnek, karakteres embernek, sőt nagylelkűnek is nevezzük. Az ilyen erény a valódi erény, mely aztán minden más erény alapja lesz annyira, hogy e nélkül, sem szilárd meggyőződés, sem nemes lelkület, sem igazi érdem nem lehet. Ezek szerint, ha az előbb említett lelki szépségek közt a hálát első helyre teszsziík, a minthogy kell is oda tennünk (mert a szeretettel együtt erre már a legkisebb kortól fogva szoktatni lehet ós szoktatni kell a leendő embert mint erkölcsi személyt, hogy már korán az Isten iránti hála s így a vallásosság beléje csepegtessék), akkor azt mondjuk, hogy az erények elseje a hála. S akkor lélektanilag a hálátlanság nem egyéb, mint az erény visszája; más szóval: az erkölcsi jellem vagy karakter nélküli embernek olyan viselkedése szóban, tettben és érzelemben, a mi ellenkezik a szépet, jót és igazat munkáló természeti hajlamokkal és valódi érzelmekkel. És így a hálátlanság nem egyéb, mint a lélek természetes működésének a rendes kerékvágásból való eltérése (aberratiója), melyet sokszor a nevelés (szoktatás) hiánya, legtöbbször pedig a rosz példaadás segít elő. Ezért van igaza lélektanilag a hajdani görög kor bölcsészének, Xenophunnak, midőn ő a hálátlanságot a szemtelenség kezdetének s minden aljasságra legnagyobb vezérnek mondja. Fejtsük ki most már a hála lényegét ós hatáskörét, hogy úgy mint tükörben annál jobban megláthassuk a hálátlanságot s annak folytán annál jobban szemlélhessük az élet különféle viszonyaiban minden lépten-nyomon található háládatlanokat. S így annál jobban előttünk álljon a nevelési feladat: miként használjunk pedagógiai orvosszereket a hálátlanság csökkentésére, irtására, és illetőleg, hogy miként tudjuk nyugodt lélekkel tűrni a tapasztalt hálátlanságot. A hála a lélek ama törekvése, mely által a jótevőnek vagy nagylelkűnek tartozó tiszteletet vagy méltánylást és nagyrabecsülést nemcsak szóval, hanem tettek által is kimutatni igyekszünk. Közönségesen szólva, hála: a vett jótéteményt emlékezetben tartani s alkalomadtával a jótevőnek megszolgálni. Az ellenkező cselekvés hálátlanság vagy a jótevővel szemközt oly sértés, mely tisztátalan forrása és utálatos természete miatt rokon a gonoszsággal. És így mint bűn összeegyezhetetlen az evangéliumi keresztyén ember igaz érzelmeivel. S valamint az egész élet a vallásos, jó emberre nézve a szeretet és jótékonyság színtere: úgy a hála földi életünk minden viszonyára kiterjed, a mi csak az Isten, haza, szülő, testvér, rokon, barát, hivataltárs, úr és szolga, stb. körüli érdekeket érinti. Megfordítva, valamint a vallástalan, rosz emberre nézve az egész élet a gyűlölet és roszakarat színtere: úgy a hálátlanság is kiterjed a földi lét mindazon viszonyára, a mi az említett érdekköröket érinti. A jótevő és elfogadó közti erkölcsi viszonyt igen jól megvilágítja ez a mi magyar közmondásunk: „Ha adtál, felejtsed; ha vettél, említsed". —• Idevonatkozólag írja Cicero (De Officis, I. 15, 47.): „A másoknak irántunk való jóakaratát illetőleg a kötelesség első szabálya az, hogy olyan emberért tegyünk legtöbbet, a ki minket legjobban szeret; s ha a hálaadásnál kiváló gonddal akarunk eljárni ós Hesiodus szabálya szerint a kölcsönt nagyobb mértékben akarjuk vissza-