Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-02-10 / 6. szám

volt szánva semmi. Az értelmemet ostromolták, de éhen, szomjan maradt a szivem. Aztán ott voltak róm. kath. atyánkfiai, derék úri emberek, a kik megszokták imádkozni az elhunytakért, elmondani bár egy „ Miatyánk "-ot, s itt azt se tehették. A kalapjukat se kellett levenniök. Aztán előállott a harmadik szónok is, a helybeli tanító, s mondott csinos, érzelmes búcsúztatót. Elhangzott ez is, s ima nem követte ezt sem. Csalódottan és fájdalmas érzéssel hagytam ott a sírt. Az én lelkem és szivein az ima vigasza után vágyott. A sír szája egyenesen az ég felé tárul, mintha onnan várna megnyugtató feleletet, biztató reményt s egy szebb és boldogabb jövő biztosítását hirdető kegyelemszózatot. Egre nyíló torka a mi lelkünket s szemünket is önkéntelen az ég felé emeli s a mérhetlen távolt áttekintő szemekbe gyűlt könyeken keresztül csillan fel a vigasztalás enyhítő, kibékítő, boldogító szivárványa, átölelve a hit egész látóhatárát. Igen, a csordultig telt szívet Isten előtt kiönteni, az egész lelket fogva tartó gyászról oda, az égre emelni, hol nincs változás vagy mulandóság; a mulandóság porsátorától fel az Örökkévalóhoz emelkedni; a lesújtó csapás özöne felett felkeresni a szerető édes atyát, odaborulni kebelére, s ott sírni el még egyszer könyeinket, hogy azokat ama mennyei kéz látatlanul s mégis érezhetően letörölje: azt hiszem, ez után sóvárogtunk mindnyájan, s keresztyén temetéstől épen ezt várhattuk. Erőtlen emberi vigasztalás helyett, mennyei édes vigasztalásra lett volna szükségünk. Én legalább így gondolkozom és így is éreztem. Ez a történet. És most hadd mondjam el keletkezett eszméimet, gondolataimat, melyek ez eset ötletéből támadtak bennem. Előre bocsátom, hogy a legtávolabb áll tőlem az, hogy az e temetésnél szolgált functionáriusokat legkevésbé is kárhoztassam. Mindenik az alkalomnak megfelelő, komoly és szép beszédet tartott, telve keresztyén eszmékkel, gondolatokkal és vigasztalással. Hogy ima nem volt: micsoda törvényt, vagy törvényes rendtartást sértettek ezzel? Hol van az megírva, hogy a koporsó felett imádkozni kell! Lássuk a törvényt. Az e. t. 134. §-a így szól: ..A temetés az illető egyházkerület által megszabott szertartással történjék"'. Tisztelettel kérdeni a gyakorlati lelkészet lanárát: a dunamelléki egyházkerület hol és mikor s minő alakban állapította meg a temetés szertartását? A törvény mondja: „A halál nemére való tekintet nélkül az egyszerű temetési szertartásban minden keresztyén részesítessék". De ki mondja meg, hogy miben áll az egyszerű temetési szertartás? Énekszós? A gyakorlat ezt érti, de hát itt a lelkész nem szerepel; gyermekek, elhagyott szegények jobbára így temettetnek. De hát ezek nem tartoznak minden keresztyén közé? Vagy az „imás" temetést, vagy a „gyászbeszédesM értsük az egyszerű temetés alatt? Úgyde ebben nem mindenki részesül. Nincs egyházkerületi rendszabályunk, mely a temetés szertartását meghatározná, így hát az ellen, legjobb belátásuk szerint végezvén tisztüket, a functionáriusok épen nem vétettek. Az ősi gyakorlat ismer: énekszós, imás, prédikácziós temetést, mely néha oráczióval. sírbeszéddel bővül. Ezt megelőzte néha ima, sőt oráczió az udvaron. De, ismétlem, mindez a gyakorlat útján fejlődött, s újabb időben a „Fördős Agendája" nyomán sokhelyt szokásba jött az egyszerű imás és előbeszéd és imával való temetés. Ámde Fördős nem az egyházkerület megbízásából, hanem maga jó szántából írta „Agendá"-ját s az törvényes szankcziót a kerülettől sohasem nyert. Van ugyan egy Liturgia, melyet — Fördős szerint — a Dunán innen való szuperintendenczia bevett 1806-ban, ám ki ismeri ezt? s ha ismeri is, az a temetés szertartásáról nem szól semmit is, mint nem rendelkezik (Fördős ismertetése szerint) a temetés felől sem a tiszáninneni, sem a tiszán-, vagy dunántúli kerület liturgiája sem. Egyedül az erdélyi egyházkerület az, mely az összes liturgiális teendők s így a temetés felől is részletesen intézkedett. De azért az sem egyéb, mint a szokások felsorolása s iinperativum helyett óhajtásokat is foglal magában, a minek — szerintem — törvényben előfordulni nem szabad; mert a mely törvény a szabály megtörését megendedi, megszűnt törvény lenni. Részemről nagy mulasztásnak tartom, hogy az egyházkerületek az idézett törvényszakasz ellenére mindezideig nem intézkedtek a liturgia dolgában. De nagyobb hibának tartom, hogy maga a zsinat nem intézkedett. Hogyan? hát a liturgiális teendők, a melyek a vallás külső életnyilvánulásában valóságos megkülönböztető s ismertető jegyei a felekezeteknek, olyan kicsinyes, mellékes dolog, melyet egyik vagy másik egyházkerület (a gyakorlatban minden egyes egyház) a maga egyéni hajlama és ízlése szerint határozhat meg, — bővítheti, változtathatja? Hát miről tudom én, hogy a magyarországi református anyaszentegyház tagja vagyok? Abból hogy a presbitérium egy törvény szerint szerveztetik, mint szintén az egyházmegye s az egyházkerület ? Hogy a közalapba fizetni tartozom, s hogy a fegyelmi törvények súlyát érezem?— És ha egyházmegyémből nem más kerületbe, csak saját kerületünk másik egyházmegyéjében valamely isteni tiszteleti aktuson résztvenni óhajtok, attól kell tartanom, hogy a helyi szokások, (melyek egyházközségenként is megtalálhatók) nem ismerése miatt másokat, s így magamat is megbotránkoztatom. Maga az úrvacsora szakramentoma olyan szabados szokások szerint szolgáltatik ki, hogy a liturgia tanárának, ha Monos-Okoron akarná azt kiosztani, előbb a harangozótól meg kellene tudakolnia a helyi szokásokat. Hát egy szervezett országos egyház engedheti ezt tovább is így? Nem vagyok én az egyformásítás barátja mindenben. Nem mennék odáig, mint azt Bernben láttam, hogy a lelkész széke előtt ott van az Ágenda, mely a hétköznapi könyörgéseket is tartalmazza, s czímlapja szerint a berni kanton minden egyházában kizárólag azt kell használni; de azt sem szeretem, ha a keresztelési vagy úrvacsorai ágendában természet, virág, illat, szív érzelem tömkelege közt alig, vagy épen nem hallom a szereztetés igéjét. És semmi veszélyt nem látnék benne, ha mindkettő lényegére vonatkozó olyan szöveget állapítana meg a magyar reform, egyetemes egyház, melyet minden református pap használni, illetve szakramentumi ágendájába beilleszteni tartozzék. Igenis, zsinat határozza meg, mert az egység szempontjából egyedül ő illetékes annak megállapítására, hogy miben áll s hogy megy végbe a református istentisztelet, hogy szolgáltatik ki a szakramentum, hogy és mily alakban kell végezni a temetési szertartást? Határozza meg olyan részletesen és oly alakban, mint tette azt 1855 és 1862-ben az erdélyi köz-szent zsinat. Hiba, hogy eddig nem tettük. De most, mikor egyházunk hajóját a habok ostromolják, egységre, belső valódi egységre, református öntudatra és önérzetre van szükségünk. Jegyekre, melyről a küzdőtársak egymást felismerik. A szertartások menetének szigorú meghatározására, mely egy legyen Budapesten, Debreczenben,